Sosem hittem volna, hogy egy új állapotba tudok még kerülni. A depresszió, a mélységek és magasságok örök körforgása, mindig ugyanazokat stádiumokat jártam be.

De most lenyugodtam. Elfogadtam. Boldogtalan és céltalan életem lesz. Ahogyan eddig is volt, csak azzal a különbséggel hogy már nem érdekel. Leszarom. Elengedtem a vágyakat, a reményeket, a fájdalmakat. Korábban az fájt folyton, hogy egy középszerű életet élek, napról napra ismétlődve, mint valami Groundhog Day, és elszalasztom a millió-millió lehetőséget amit az élet adhatna, és amire képes is lennék.

Fájt a szürkeség, fájt hogy mások programokat csinálnak a barátaikkal, én meg otthon nézek valami szar filmet. Fájt, hogy szar a munka, fájt hogy bármi lehetett volna belőlem, és én ez lettem.

De pár héttel ezelőtt egyszercsak elfogadtam. Nem lesz belőlem senki, az élet sem tartogat már számomra semmit. Semmi újdonságot, semmi izgalmat, semmilyen élményeket. Az én Groundhog Day-em nem szűnik meg, örökre élem ezt halálom napjáig. 

Azóta rájöttem, hogy sokan éreznek úgy, mint én. Ez amolyan mid-life crisis csak éppen kissé korán jött... 

Amik korábban zavartak, vagy amiért szégyelltem magam, hogy úgy élek ahogy, az többé nem számít. Meghalunk így-is úgy-is, hát mit érdekeljen? Hogy elhízok, hogy egészségtelenül élek, hogy értelmetlenül és haszontalanul töltöm el a szabadidőmet? Nem mindegy, kinek ártok vele?

Hát akkor fekszem a kanapén továbbra is, bűntudat nélkül.

Borzasztó magányos vagyok.

Hihetetlen, hogy egykoron ez a blog a depressziómról szól. Most meg arról, hogy minden okom megvan rá hogy depressziós legyek, de minden erőmmel azon vagyok, hogy nehogy belesüppedjek az önsajnálat poklába.

De jelen helyzetemben nem tudom meddig fog ez tartani.

A magány a legrosszabb. Nem fizikai értelemben - a nap nagy részében mindig van körülöttem valaki, mindig van kihez hozzászólnom, van kivel beszélgetnem. De az igazi, lelket rágó dolgokról nincs kivel.

Egyszerűen pokolian érzem magam.

Októberben otthagytam a szuper munkahelyemet, a szakmai fejlődés reményében, egy magasabb színvonalú intézményért. 

First Wrong Decision.

Azt gondoltam itt majd újra barátságokat építek ki és vidáman, nagy reményekkel telve-kelve indulok majd mindennap munkába.

Hahaha.

Gondoltam, nem tartom a kapcsolatot ex-kollégáimmal, mert minek..? Úgyis jól elleszek itt, és őket hamar elfelejtem majd, túl leszek rajtuk rövid idő alatt.

Mégnagyobb hahaha.

Decemberben felmondtam, mert gyűlöltem bejárni, borzasztóak voltak a kollégáim, a vezetőség, minden pillanata az ittlétemnek a depressziómat növelte.

Egy nap happiness.

Majd újrakezdődött a stressz, egyrészt, mert még 2 hónapig itt kell szívnom, másrészt meg mi lesz utána...

Konstans stressz.

Akkor idejön a summa függvény: mínusz egy szuperkirály munkahely, plusz egy fos-szar-pokol munkahely, mínusz egy fos-szar-pokol munkahely, plusz stressz plusz létbizonytalanság plusz magány, mínusz egykori barátok.

Eldobtam magamtól mindent. Egy olyan munkahelyet ahol felelősségteljes munkám volt, amiben jó voltam, amit szerettem, ami passzolt hozzám. Eldobtam a jófej főnökömet, az ott szerzett barátaimat, a jó légkört és az összejárós bulikat, és hogy mit kaptam cserébe...?

Egy olyan munkahelyet ahol fő munkaköröm a szkennelés, fénymásolás, borítékolás, excel táblák töltögetése.

Nagyon szégyellem magam.

És nagyon gyűlölöm most magam.

*

És most? Alig várom hogy leteljen a 2 hó felmondási idő, ami valamiért nagyon-nagyon lassan telik... aztán pedig malmozhatok otthon munkanélküliként. És ha találok valamit, akármit - el kell fogadnom. És majd' meghalok úgy hiányoznak a régi barátaim, a volt kollégáim. Mindennap fáj, és gyakran álmodok velük. 

Mit nyertem? Semmit. Egy nagy pofára esést.

Bárcsak visszaforgathatnám az időt...

Visszaestem. Egy érdekes depresszió spirálban vagyok. A korábbi jóllét-boldogság-féleség teljesen a múlté. Most a mélységekből kaparom ki magam minden áldott nap, hogy a közepes-elviselhető állapotomba kerüljek.

Most épp jól vagyok. Ez azt jelenti, hogy nem fáj iszonyatosan az a valami belül, ami szét akarja rágni a testem. Most csak simán meg akarok halni.

Hogy mikor kezdődött? Fene tudja. Egyszercsak BUMM. Történtek negatív dolgok is, de nem súlyosak, nem nagyok, olyanok amik bárkivel történnek mindennap. De nálam egyszercsak vége szakadt mindennek. A spirál a legmélyebb mélységbe rántott.

Csak hogy példát is mondjak. Múlt héten nyaraltunk a tengerpartnál. Nem sokra emlékszem belőle, mert nem is élveztem. Végig a valóságtól távol lebegtem, a boldogtalanságban, nem létező világokban.

Tegnap egy nyugdíjas levelét olvastam amiben azt írta, kiköltözött Spanyolországba. Elsírtam magam. Be kellett menekülnöm a wc-re, hogy ne vegyék észre.

Ilyenkor nagyon fáj, tép, szaggat, mint egy migrén. Csak nem a fejemben érzem, hanem a lelkemben. Olyankor azonnal meg akarok halni, azonnal menekülni akarok, azonnal autó elé ugrani.

Aztán valahogy mégis alábbhagy. Olyankor el tudom látni a hétköznapi feladatokat. Mosolygok, nevetek miközben másokkal beszélgetek. Vidám embernek tűnhetek.

Csak épp boldogtalan lettem. Nem olyan ez a depresszió mint rég. Akkoriban vég nélkül éltem át a nyomasztó fájdalmat. Most olyan, mintha sajogna valamim - időnként nagyon beindul a sajgás, hogy nem bírom elviselni és le akarom vágni a fájó végtagomat. Máskor meg elviselhető. Sajog, de el tudok feledkezni róla.

Persze a házasságomat is megkérdőjelezem ilyenkor. Hogy nem vagyok boldog vele. Aztán ha kicsit kijózanodok rájövök, hogy egy darab ember nincs ezen a bolygón akivel ki tudnék jönni, akit tudnék szeretni és aki viszont szeretne. Mindenkivel felszínes a kapcsolatom és nem igénylek ennél többet. Üres vagyok. Nem érdekel senki és semmi.

Mintha ezt már leírtam volna ezerszer korábban...?

Nem is tudom mikor kezdődött. Tavaly ilyenkor még madarat lehetett fogatni velem. Nem tudtam meglenni egy helyben, folyton menni kellett. Mindennap kibicikliztünk a közeli partra, mert nem bírtam magammal. Mostanra csak tespedek, eszembe se jut a bicikli.

Tavaly nyáron elbasztam. Lett volna egy állás lehetőség, de én balga még túlságosan kötődtem jelenlegi munkahelyemhez. Nem akartam még otthagyni, hát visszautasítottam a lehetőséget. 

Aztán jött ez a barátság. Egyre mélyült, egyre jobb lett, egyre nagyobb öröm volt bejárni dolgozni. Nem érdekelt más, csak hogy vele lehessek. Nem érdekelt, hogy szar a munka, hogy süllyesztő, hogy kevés a pénz.

És most? Kiderült, hogy minden csak hazugság volt. Hogy ismét csalódtam egy "barátban" aki valójában soha nem tekintett annak. Aki könnyedén túllép rajtam, bármikor. Akinek nem számítok egyáltalán. 

Micsoda déja vu! Mintha nem ez történne velem minden egyes alkalommal, minden egyes kibaszott alkalommal, mikor nagy nehezen megszeretek valakit. Újra és újra ugyanaz a karma. Mindig csak egyedül maradok, mindig csak nekem fáj, mindig ugyanaz a séma. 

És itt ülök és emésztem magam. Nem találok olyan állást, ahova felvennének. Oda nem mehetek ahova tavaly felvettek, hisz akkor elég méltatlanul mondtam vissza ez egészet. Ahova meg mehetnék oda olyan feltételeket írnak, amit sosem fogok teljesíteni.

Ennél nincs is rosszabb. Maradnom kell, és nézni annak az embernek a képét aki nem szeret. Aki átvert és kihasznált. Aki olyan szenvtelenül néz az arcomba, mintha csak egy idegen lennék, egy senki számára. Már rég nem fájt ennyire semmi.

És még csapdába is estem. Hova mehetnék, hova meneküljek? Nem mondhatok fel, amíg nincs másik állás, és ki tudja meddig nem találok semmit. Ez hihetetlen hogy velem történik. És borzasztó. Maga a pokol.

A valaha volt boldogságom szép lassan kiveszett, és ma teljesen meg is halt. Újra öngyilkossági gondolatok cikáznak a fejemben, újra a régi lettem. 

Adja az ég, hogy vége legyen...! Mert sokáig ezt biztos nem fogom bírni.

Szóval olyan jó lenne írni, de olyan kevés énidőm van, mikor magam lehetek.

Mostanában éppenséggel hiper-szuper volt minden. Készülünk az esküvőre, a kapcsolatunk boldog, a munkahelyen egésznap nevetünk és poénkodunk, szóval maga volt a tökély minden.

Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, a kollégám, akivel meglehetősen mély baráti kapcsolatban vagyok és gyakorlatilag aki miatt nem akarok munkahelyet váltani, szóval ő, az én kis "második szerelmem" (erőteljes idézőjel) egyszercsak nem szólt többé hozzám. Hátat fordított nekem. Ha reggel bejött, nem köszönt nekem.

A történet nem olyan izgi, hogy minden elemét kivesézzem, végülis happy end lett a sztori, kiderült, hogy csak egy buta félreértés volt, ami miatt megharagudott rám, aztán kibékültünk.

De amit én lerendeztem baszki.

Rosszul esett rögtön, hogy nem szól hozzám és le se szar. Főleg úgy, hogy akkor még fingom nem volt mi baja van velem, mit tettem, hogy ezt érdemlem. A feszültség csak nőttön nőtt bennem és egyre szarabbul voltam.

Anyámtól kértem nyugtatót. Kb akkor nyugtatóztam utoljára mikor súlyos depis voltam évekkel ezelőtt, akkor is csak hébe-hóba, piálással egybekötve. Aztán ezen a szép reggelen, mikor ismét nem köszönt a srác, ráadásul elkezdett valakivel hülyéskedni - láthatóan jól érezve magát, miközben én magamban szenvedek - hát elkezdtem kiborulni. De durván. Remegni kezdtem egész testemben, a szívem majd kiugrott a helyéről, úgy dobogott, hiperventilláltam, majd sírógörcsöt kaptam, mindezt ott mindenki előtt...

Bekaptam gyorsan a nyugtatót. Aztán felhívtam a vőlegényemet - aki szintúgy ismerte az egész sztorit - neki is sírva könyörögtem, hogy mondjon valami vigasztalót.

Mit ne mondjak, ha ezek után nem tartanak full beteg idióta őrültnek, akkor soha.

Ilyen "idegrohamom" soha nem volt. És mindezt egy ilyen apróságért - mert nem szólt hozzám három napig valaki akit kedvelek.

Nincs magyarázatom a viselkedésemre. Oké esküvő, sok feladat, stressz, leszívja az energiáimat. De ez...? Teljesen szétcsúsztam. Amolyan borderline-osan.

Jó oké, már ezer éve jól vagyok, boldog vagyok és kiegyensúlyozott. Szeretem az életem minden momentumát. Épp ezért ért meglepetésként ez a súlyos kiborulás. Tényleg el nem tudom képzelni mit hihettek a kollégáim ezek után...

Szégyen...

De azért bevált. Egy nő sírástól elcsukló hangjától minden férfi szív megszakad. Erre találták ki. És ez vezetett a kibéküléshez is. Persze a nyugtatózás már cinkesebb sztori...

Utána is aggódtam, hogy a békülés ne maradjon ennyiben, hanem újra kanyarodjunk vissza a régi kapcsolatunkhoz. Hogy nehogy ne szeressen ezek után....

*

Egyébként nagyon érdekes. Mindig ekörül forog a depresszió-spirálom. Embereket megkedvelek, de valami olyat tesznek vagy mondanak, ami a lelkembe hatolóan fáj, amire persze nem tudok tárgyilagosan, racionálisan reagálni. Fáj és szenvedek. És akkor azt mondom, hogy rohadjon meg az illető. És többé nem szeretem. Utálom. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, míg teljesen elhidegülök valakitől, addig tart a szívfájdalom. Utána meg, ha sikerül is érzelmileg lezárnom magamban a dolgokat, jön a magány érzése. Hogy akkor nincs senkim a páromon kívül. Hogy egyedül vagyok, hogy senki se szeret. Hogy mikor azt hiszem végre valaki...- akkor kiderül hogy nem is. Ez ismétlődik újra és újra és újra. És többé nem tudok ugyanúgy tekinteni a személyre, még ha idővel újra jóban is leszünk.

Pedig semmit se csinált. Csak kedves volt velem, jófej volt velem, én pedig azt a következtetést vontam le ebből, hogy szeret. Csupán tévedtem. De ez akkoris fáj, és hirtelen üresség támad bennem. Egy embert aki a szívem közepén volt, egyik napról a másikra ki kell radíroznom onnan. Miközben ő nem sejt semmit, nem lát ebből semmit, ugyanúgy telnek a napjai mint mindig, és ugyanúgy érez irányomban mint addig. Senki számára nem változik semmi. Csak én szenvedek, csak én rágódok. És küzdöm vissza a depresszív érzéseket a feneketlen mélységbe.

Jelen helyzetben is szarul esik, hogy kibékültünk - és mintha mi sem történt volna. Mintha csak egy jelentéktelen összezörrenés lett volna, hogy ki szereti jobban a telet, ki a nyarat. Ha szóba kerül, nem is beszél róla, ha célzok rá, fel se veszi. Neki egyszerűen nem jelentett semmit. Vagdalkozhatnék, hisztizhetnék, lehetnék dühös - de mit érnék el vele? Jobban szeretne? Inkább csak bolondnak nézne. Akkor meg minek fejezzem ki az érzéseimet? Minek..?

Talán már tényleg így marad örökké? Nekem nem lesz soha egy jó barátságom? Egy olyan amiben szeretjük egymást, és ugyanannyira fáj neki, ha én megsértem őt, mintha fordítva történik? 

De hát nem kaphatok meg mindent. 

Amikor valami új kell, de a régi is.

Mikor fáj egy apróság. 

Mikor az amit gyűlöltél - szavakkal - mégis a lelked része.

Mikor mindent, de mindent megkapsz az élettől, de valahol nem jó. 

Valami hiányzik. 

És keresed folyton, mindennap, minden percben.

Keresed és nem tudod. 

És akkor megleled ebben az apró fájdalomban. Ebben a semmiségben. Mindent megkaphatsz. De ragaszkodsz a régihez. Miért? Minek ez az emlék? Értelmetlen. 

De boldog is vagy. Vagy mégsem...? Mi hiányzik? Miért kaptam meg mindent most? Húsz év szarsága és utána öt év súlyos depresszió után - amire nem is emlékszem, mintha atomrészeg lettem volna - egyszercsak minden az ölembe hull.

Köszönöm..?

Komolyan nem értem. Ez a lecke, a depressziós évekre? Mindig arra vágytam, hogy végre boldog legyek és amikor az lettem, hirtelen unalmas és értelmetlen az egész. Kapkodok össze-vissza. Kiüresedett minden. De közben jó is. Nem vagyok én olyan, aki mindenen nyavalyog. De akkor se értem.

Vagy vár még rám valami...?

Szélsőséges lettem. A viselkedésem legalábbis. Épp csak átfutottam a doksijaimat a gépemen, keresve valamit, és a sok lementett fájl mind egy-egy kilengésemre emlékeztetett. Hogy mennyi mindenbe belekezdtem már, mennyi mindent akartam, és mennyi mindenről hittem, hogy ez lesz az életcélom.

Fájdalmasan bipoláris lettem. Vagyis mániás. Volt már ilyen. Kamaszkoromban még a depresszió enyhébb formájában szenvedtem, így a nagy mélységek mellé jöttek gyakorta nagy magasságok is. Mániás szakaszok.

Most 5 év mélységesen mély depresszió után felemelkedtem a víz felszínére és megláttam a nap hogyan csillag a hullámokon. És ettől a másik végletben találtam magam. Címkék persze. Kit érdekel minek nevezné ezt egy pszichológus, ha jól vagyok és minden oké.

Kivéve, hogy az életvezetésem enyhén szólva sem kiegyensúlyozott. Kapkodok, egyszer ezt akarom, máskor azt. És rövid időn belül feladom és rájövök, hogy ez nem kell. Ugyanazt érzem, mint kamaszkoromban. Mikor sírva fakadtam Kossuth sorsán meg a 48-as szabadságharcon. Hogy kimentem a temetőbe a mauzóleumához. Ugyanezt a feltörekvő, és lecsapódni nem tudó energiát érzem magamban. Alig alszom. Közben fáradt vagyok állandóan. Lélekben majd kicsattanok az energiától, de közben majd leragad a szemem. 

...és sírok.

Pár hét és új munkahelyen kezdek. Több fizuért, jobb körülménynek közt és jobb kilátásokkal.

És szomorú vagyok. Hogy ott kell hagynom ezt a munkahelyet, NY-t. Ahol anyám lehúzott 20 évet, egész gyerekkoromban erről hallgattam sztorikat. Ahol most nagyon jól érzem magam. Ahol a menzán ismernek, ahol zsibvásárt tartanak rendszeresen az első emeleten. Ahol a polcomra ki van ragasztva a nevem. Ahol anyámmal kajáltam ha olyan kedvem volt, vagy írtam neki a belső levelezőrendszeren. Ahol halál kényelemben és nyugalomban dolgoztam. Amolyan magas lóról, hogy itt bármit meg lehet tenni, úgysem rúgnak ki. A hatalmas épület, mindig nyüzsgő folyosóin. Ahol unalmas munkám volt és belém rögzült, hogy mindig legyen bekapcsolva a caps lock. 

Ahol megismertem egy csomó csomó kedves, vicces embert és barátokra is leltem. Ahol mindenki vállt vállnak vetve dolgozott. Ahol jókat nevetgéltünk inside joke-okon. Ahova már-már hazajártam. 

És ennek vége. Ott nem lesz menza, nem lesz ezer ember, és ezer osztály. Ott nem lesznek ismerős arcok, csak az a néhány, akivel együtt dolgozok. Nem lesz nyüzsgés és nem lesz zsibvásár sem az elsőn. Lesz légkondi viszont, így többé nem leszek rosszul a nyári melegben. De nem is tudok felliftezni a 20.-ra, hogy gyönyörködjek a kilátásban.

Lesz plusz 13ezer Ft-om. Plusz 13ezer Ft. Ezért dobom oda magam. A lojalitást, a barátságokat, NY-t. Vége vége vége. Amit kezdetben gyűlöltem és rettegtem, most már a részem, és el nem tudom képzelni nélküle az életem. Most már én is NY-os vagyok... voltam. Ezt el kell gyászolnom. Sosem hittem volna, soha, hogy egy munkahely, és főleg anyám által sokat szidott NY lesz ennyire fontos számomra. És hogy ennyire fog fájni.

Viszlát NY. Eldoblak, pénzért, karrierért, szebben hangzó pozícióért. És a jövőm megalapozásáért. 

Fáj.

Sosem tudhatod mit hoz az élet.

Úgy egy éve fordult meg a sorsom. Egy nap, arra ébredtem, hogy süt a nap. És nem csak kint, hanem bennem is. És ennyi volt. Meggyógyultam bazmeg, meggyógyultam! 

Persze még voltak visszaesések, kisebb mértékben, hisz munkanélküliként nem olyan könnyű fenntartani az optimista gondolatokat. De így is elég jól ment. És ennyi volt. Kigyógyultam a depresszióból. Teljesen, véglegesen, maximálisan kigyógyultam.

Nem tudom már mit jelent a depresszió. Nem tudom milyen érzés. Szomorúságot is ritkán érzek. Bazmeg. Hihetetlen kimondani ezeket a dolgokat, de ezek tények. És jó pár hónap távlatából most már ki merem mondani. Nem kopogom le.

És nem ez volt az egészben a legszebb, hanem hogy onnantól jóra fordult az életem. Bazmeg, mint egy tündérmesében. Ahol a királylányt dolgoztatja a gonosz mostoha, blabla sokat szenved, de valahogy megmenekül és boldogan élnek míg meg nem halnak. És kész, véget ér a mese, mert nincs mit hozzáírni. Mit lehet hozzáírni egy boldog élethez?

Nevetséges hogy ilyen közhelyesen kell írjak. De hát nincs más. A boldog élet közhelyek halmaza. Nem tudom már milyen érzés a halálra vágyni. Nem is akarok belegondolni. Egy rossz, sötét pokol mélyéről emelkedtem fel. Mai napig nem igen tudom az okát. De ha már itt vagyok... akkor leírok pár lehetséges okot.