Kínlódom. De csak tengek lengek. Annyi mindent csinálhatnék, de megbénít a tehetetlenség. Velem 5 éve nem történik semmi. Várok és várok. Öt éve csak várok. Mostanában jobban várom a csodát, mint valaha. Miközben tudom, hogy gyűlölni fogom a változást is, bármennyire áhítom azt. Nem bírom. Tengernyi irodalma van a munkanélküliség pszichológiájának, de nem kell hozzá tudósnak lenni, hogy bárki belássa milyen szar érzés. A nem kellek senkinek érzés. A 2 diplomáért vért izzadtam de minek érzés. A várakozás a várakozás. Az újra és újra felötlő gondolat, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Hogy tudom, ó de még mennyire hogy tudom, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Adjatok egy rohadt időgépet és olyan hiper-szuper életet varázsolok magamnak, néhány apró változtatással, hogy megnyaljátok utána a tíz ujjatokat. De komolyan, pontról pontra tudom mit csináltam rosszul és milyen jelentéktelen, de utólag mennyire fontosnak bizonyuló lépést hagytam ki, rontottam el.

Most már mindegy. A múlton rágódás aligha segít bárkin is. De mégis mi a francon agyaljak napi 24 órán át a négy fal között? Pokol pokol pokol. És a jövő? A munkanélküliség nem tart örökké azért, tegyük hozzá, a mcdonalds-ba mindig van felvétel (haha). Na de komolyan úgyis lesz előbb utóbb valami. Akkor majd abba pusztulok bele.

Tanult tehetetlenség és maladaptive daydreaming (no magyar word for it). Hello új pszichológiai fogalmak, amik századszor is megmagyarázzák mit élek át nap mint nap, de megoldani, na azt nem tudják. Szakirodalmak tömkelege, de mire jó ha tudom ezt a sok mindent, és mégse tudok magamon segíteni? Persze, terápia. Meg a lónak a túrós fasza. Képzelem, mit tudnak tenni valakivel aki négy éves kora óta MDD-s és 12 éves kora óta major depressziós. 

Némelykor találok kiutat. Hála az égnek, az ilyen mentálisan sérült szaroknak is jut egy két falat a mennyei mannából. Azt hiszem, ha lesz munkám és kicsit rendeződik az életem, növekszik bennem a motiváció és az életrevalóság (a mindennapos rutin és az hogy van mit csinálnom, és muszáj is, általában segít ezen), akkor kicsit neki fekszem ennek a "hobbinak". Azt hiszem az segíteni fog, hogy még többet töltsek a valóságon kívül. Óó, ha tudnák az emberek mennyi időt töltök nem valós világokban... anyám. Senki mégcsak nem is sejti, fogalma nincs és soha nem is lesz. Pedig ez az egy és egyetlen oka annak, hogy nem golyóztam még be, nem vágtam fel az ereimet, nem lettem alkoholista vagy drogos, hogy kibírható a természetem, ha nem is a legcsodásabb emberi lény vagyok, de nem ordibálok, nem hisztizek, nem esek össze sírva a fürdőszoba kövön. Nem teszem be a fejem a sütőbe. Nem rendelek a neten herbált. Nem eszem két pofára a csokit. Nem járok bulizni, hogy vadidegenekkel feküdjek össze. És nem halok bele az életbe.

Micsoda beképzelt egoista gondolat ez. Pedig mint egy Oscar-átadón, nekem is külön köszönetet kellene mondanom a barátomnak, akinek a nem kicsi anyagi segítsége nélkül már az árokparton feküdnék, és persze az általa nyújtott nem túl tökéletes lelki támaszra is, mert bár nem ért meg engem (ki a faszom értené ezt az őrült picsát), de minden erejével próbálkozik, hogy mégis. Nélküle meghalok. Meg a fentiek nélkül is.

Barátnőm kérdezi, mivel telik egy napom. Bazdmeg. Korábban se tengett túl az izgalom hőfoka, míg suliba jártam, de most... oké, ott van a közgazdász szak amit nagyon élvezek. Hála Istennek, hogy ez van, mert enélkül még fosabbul lennék. De hogy mivel telik egy napom...? Anyáddal. Semmivel. Na jó, egész jól elfoglalom magam, kb este felé kezdek el unatkozni. Este mindig depressziósabb vagyok, mint reggel. Fene se érti. A vicc az egészben, hogy ha már adódik program se emelem fel a seggem. Kihűltem mint egy frigid picsa. Csak én az élet iránt hűltem ki, nemcsak a szex iránt. Mindent utálok, mindent unok, semmi sem érdekel, csak a "hobbim" meg a halál. Meg a valótlan világok. Fantasy-k, sci-fik, animék segítenek át az élet szaros folyóján. Meg a barátom, mikor megnevettet. Ó, ez milyen kedves pozitív gondolat. Mióta nem volt pozitív gondolatom, 5 éve? Na mindegy. Csak én tehetek róla. A tanult tehetetlenség gyönyörűen megmagyarázza, hogyan alakul ki a depresszió egy olyan közegben, ahol az emberrel túl sok rossz dolog történik, ami ellen nem tud tenni semmit. Tök logikus. Mint a vezérhullám-elmélet. Hogy mi a retkes farkamért nem jutott senkinek ilyen eszébe. Leragadtak az agy biokémiájánál, SSRI-knél meg MAO-gátlóknál. 

És most? Nem tudom mi lesz. Ugyanaz lesz mint mindig. Minden nap ugyanaz. Néha egy kicsit jobb. A külvilág semmit nem vesz észre. Láthatatlan vagyok. Meg a depim is az. Sose tudja senki mit élek át ha nem a matek órán ülök, szorgosan jegyzetelve a deriválás képleteit. Ó, micsoda örömteli percek azok. Mert olyan is van. De a háttér mindig ugyanaz. Az ritkán változik - tíz évben egyszer - és akkor is csak nagyon rövid időre. 

Mindig ugyanazt írom le, századszorra is, más szavakkal, más problémákkal megspékelve. Pedig úúúgy tudom, hogy a következő már jobb lesz. Hiszem minden tudományos hitemmel. Boldog leszek egyszer. Ígérem. Csak nem most és nem itt. Nem ebben az életben. Az képtelenség. Nem bírom. Félek.