Újra itt. Már régóta szerettem volna írni, de a munkás hétköznapok mellett nem tudok szinte soha egyedül maradni - és ha mégis, akkor szeretem kihasználni a szabadidőmet másra.

Mostanában átalakult a világképem. Nem akarom azt mondani, hogy a depresszióm, mert az már olyan elcsépelt lett. Pedig valóban... a depresszióm, ami korábban frusztrálttá tett, ami állandó hiányérzetet generált bennem és amitől folyton azt éreztem belepusztulok a fájdalomba, mert kimaradok valamiből - mostanra beletörődő lett. Ma már nyugodtan jelentem ki hogy az élet szar. Az élet nem szól másról, mint a végeláthatatlan küzdelemről, a nagybetűs túlélésről. Arról, hogy a napok csak teljenek és teljenek, így vagy úgy, de bírjuk ki. Éljük túl a mai napot, aztán a holnapot és a holnaputánt... valahogy. Akárhogy. Legyünk túl rajta, minél kevesebb szívással, szenvedéssel. 

De ez egy boldogtalan élet. Boldogtalan, de élhető. És ez borzasztó valahol. Pedig szinte mind így élünk. Vannak néhányan - nagyon kevesen - akik ki tudták maxolni az életüket, akik megtalálták az élet értelmét, és boldogok is nagyrészt benne. De ez k*rva ritka. A többség csak szopja a f*szt nap mint nap. Hát ennyit a közhelyekről. Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy ma már másképp tekintek az életre: míg régebben zavart és a szívembe mart az érzés, hogy értelmetlenül és feleslegesen telnek egymás után a napjaim, éveim, és én semerre sem tartok, nem fejlődök, nem leszek szebb, okosabb, ügyesebb, népszerűbb, és úgy általában jobb, hanem épp ellenkezőleg, csak épülök le a tévénézésben, hétvégi kanapén fetrengésben, és egy unalmas adminisztratív, agysejtromboló munkában - ma már tudom hogy örülnöm kell annak, hogy nem sokkal rosszabb minden.

Persze az "örülés" túlzás, inkább úgy mondanám, hogy tisztában lettem vele, hogy minden szép lassan egyre rosszabb lesz és ez ellen nem tehetek semmit. Lehettem volna ugyan valaki - ha fiatalon ügyesen, okosan intézem az életemet, a kapcsolataimat, a karrieremet, tanulmányaimat satöbbi, de mivel elbasztam amit csak el lehet, így az lettem aki. Egy nulla. Se több se kevesebb. A totál átlagos, teljesen hétköznapi, középszerű senki. Nem vagyok rossz ember, de jó sem. Nem vagyok sikeres, de lehetnék tescos árufeltöltő is nettó 80ezerért. Nem jó a házasságom, de lehetne sokkal de sokkal rosszabb. Márpedig tuti nincs tökéletes, boldog házasság, hiába próbálja mindenki ezt nyomatni kifelé...

Erre leginkább akkor jöttem rá, mikor visszautasítottam egy munka ajánlatot. Pár évvel ezelőtt gondolkodás nélkül írtam volna alá ezzel a multival a szerződést, és biztos vagyok benne, hogy kicsit fiatalabban jól is jártam volna ezzel a lehetőséggel. Még mikor tele voltam élettel, energiával, motivációval. Most meg? Élettelen lettem. Inkább választottam a már jól ismert, dögunalmas munkahelyemet, ahol magányosan magamat szórakoztatva élem túl a napi 8-at, mert a multi világot, a sok stresszel, felelősséggel, túlórával és újabb küzdelmekkel már nem kívántam.

Magamon is meglepődtem, mikor rájöttem, hogy vissza akarom utasítani ezt az ajánlatot. Ekkor döbbentem rá, hogy mivé lettem. Pontosan ugyanolyan savanyú emberré, mint azok a felnőttek, öregek akiket mindig is sajnáltam gyerekkoromban. Akikké nem akartam válni. Akiket nem tudtam megérteni, hogy tudnak ilyen olyan szar életet élni. És voilá, most én is egy lettem a savanyú pofák közül.

Nem azt mondom, hogy nem lángol fel néha bennem a régi vágyakozás egy jobb életre. Hogy nem fáj néha újra, mikor végignézek a férjemen, és arra gondolok, milyen kib*szott messze lennék én ebből a jelenlegi pokolból, ha őt nem ismerem meg. Mennyire másképp alakult volna minden... vagy ha csupán anno értelmesebben választok sulit... ha korábban kezdek dolgozni... ha nem hagyom ott a jó munkahelyemet, az egyetlent ahol jóbarátokra és jó társaságra leltem... ha...

Szerencsére közben így is sok hozzám hasonló szar, szürke, vagy még borzalmasabb életet látok, így tudom, nem vagyok egyedül. Még ha emberi kapcsolatok terén persze magányos is vagyok, de az emberiség általános szenvedésiben igen sokakkal osztozom.

Amikor elneveztem ezt a blogot, a kezdet és vég jelentette valahogy az élet körforgását. Benne volt a pakliban, hogy fiatalon öngyilkos leszek, mert magam se bíztam benne, hogy huzamosabb ideig kibírom. És mondhatjuk, hogy megtörtént: meghaltam. De ez a halál sokkal, sokkal szomorúbb mint egy fiatalkori öngyilkosság. Kívülről nézve, a családom, rokonok szemszögéből, az ő önző szemszögükből biztos örömteli, hogy nem nyírtam ki magam. De összességében valóban jobb így...? Halott lélekkel? Beletörődve, és úszkálva a langyos fosban? Szép lassan lecsúszni, akár - ahogy apámmal vagy az unokatesómmal történt - az alkoholizmusba? 

Szeretetlenül, szerelem nélkül élni? Motiváció és élmények nélkül? Várakozás nélkül? Csak úgy élni, mert muszáj? Felkelni minden nap, mert muszáj? Ez tényleg maga a pokol. Ez az élet a földi pokol, én ebben hiszek. És ismét csak eszembe jut, hogy mégis, lehetne sokkal rosszabb... megbetegedhetnek a rokonaink, meghalhatnak, elszegényedhetünk... és akkor még annyi "öröme" sem lesz az embernek, mint eddig. 

Hát ennyit az életfilozófiámról. Kezdet és vég. Kezdődött a tervekkel, álmokkal, vágyakkal, próbálkozásokkal. Amiket nem érhettem el és így - fizikálisan nem - de lelkileg meghaltam. Megöltem magam. Meg kellett. És tudom hogy nem vagyok egyedül. Talán másnak nincs ennyi mentális kapacitása ezen agyalni és ezt ilyen hosszan cizellálva kifejezni, de tudom, hogy nagyon sokan élünk így. Élünk, mert nem lettünk öngyilkosok. De más okunk nincs rá.

"Olyan ez az egész mintha az eljövendő éveket egyszerre látnám és érezném a jelennel. Itt vagyok, ebben a látszólag tökéletesen vattacukros életben, közben egyszerre vagyok jelen az 50 éves koromban, a 60 éves koromban és így tovább..."