Szétestem. Bipolárissá váltam. Reggelente a busz ablakából nézem a Dunán kajakozókat és majd eleped a szívem az irigységtől. De amint rákeresek egy szervezett kajakos oktatásra, elmegy a kedvem az egésztől.

Raftingolni akarok és barlangászni. Teljesen be vagyok pörögve, mikor rátalálok ilyen programokra, és alig várom hogy beírhassam a naptáramba. Férjem rendkívül örül neki. Úgy kell kierőszakolni vele a legkevésbé megerőltető programot is. De nem panaszkodhatok, legalább eljön. És hát ugye nincs más, senkim.

Sok hülye szar ember. Barátnők… egyiket évben egyszer lehet rávenni egy találkozóra, messengeren is heti egyszer reagál. A durva ebben, hogy nincs neki se senki más barát, csak a pasija, meg a családja, szóval undorítóan betegesen antiszoc lett, hogy úgy mondjam.

Másik barátnőm… épp a múltkor olvastam valakitől, hogy miért nincsenek női barátai: egyrészt, mert pletykálnak és egymást kibeszélik a hátuk mögött, megy az intrika folyton, másrészt meg ha nem ilyenek, akkor lelki szemetesládának használják az embert.

Ezutóbbit vettem észre én is, mikor találkoztam G.-vel. Csak beszél és beszél, mosógépekről és wc-pucoláról és hogy így faszkalap a férje meg úgy szar az élete, gyerek mellett milyen nehéz stb, amikor pedig én mondanék el 3 mondatnál többet valamiről akkor már érzem hogy nem figyel, nem követ, nem is érti meg végül a történetet. Kell ez nekem?

Kollégák… Persze sose feledjem hogy mindenzt magamnak köszönhetem. Kedvesek, aranyosak de semmi több. Itt valamiért erős a kollegiális távolságtartás, akivel meg nem… hát azzal se fogok soha olyan barátságot kötni, hogy elhívjam falmászásra.

Drága Charlize persze jól elbaszta ezt is. Mit nem basztam el az életemben? Nincs olyan döntés amit hoztam és nem bántam meg, legyen szó akármiről. Volt egy szuper munkahelyem. Szerettem, habár kicsit uncsi volt de uram bocsá… a kollégákkal kifejezetten baráti volt a kapcsolat, eljártunk ide-oda. De hát az én okos fejem kevesellte ezt, nagyra akart törni és mi lett ebből? Egy év alatt 3 munkahely. És a jelenlegi a legrosszabb mindközül. Unalmas, értelmetlen és egy sötét szobában ülök, ahol szűk a hely, mocskos a billentyűzet és őskori minden számítógép. A főnök meg még baszogat is, ezért a csodás munkaért és éhbérért cserébe.

Pedig az előző helyemen, ahova full depisen jártam be és egy hülye picsa volt a főnök, az az igazi baszatlan fajta, szóval őt is utáltam, de ez a mostani ez egy teljesen más dimenzió. Az a tipikus: minden nap negyed órával hamarabb beérek, de ha 5 perccel hamarabb lépek le és nem szólok akkor a főnök a hátam mögött hápog a kollégámnak (mert ugye nem hív félre, hogy te hülye kurva, légy szíves ne menj el szó nélkül 5 perccel előbb mert ez főbenjáró bűn, hanem csak úgy másoknak panaszkodik), vagy behívat a másik főnökkel mert meglátott egy könyvet a kezemben munkaidő vége előtt 10 perccel. Az persze nem zavarja, hogy a kolléganőim többsége egy-egy órákat elkávézgat és pletyizget reggeli és ebéd után is, vagy hogy alidba járnak mundkaidőben, de az hogy intellektuálisan próbálom fejleszteni magam, úgy hogy épp nincs munkám az már Dunába lövetés kategória.

Persze nem erről van szó, hanem hogy kezdetektől utált, mikor még semmi okot nem adtam rá (csak azt nem értem akkor minek vett fel), azóta meg persze egy-egy hiba becsúszott ami miatt lehet beszólogatni… persze érthető, gondolom sorban állnak a diplomás fiatalok ezért a koszos sötét szobáért, hogy nyomkodhassák a gecitől ragacsos billentyűzetet és mindezt páratlanul kimagasló, magyar átlag fizetés alatt lévő kukásbérért.

Ebben az egészben csak az a szar hogy kereshetek munkát MEGINT. A faszom kivan már ezzel, hogy mindig meneküljek próbaidő alatt. És persze az optimizmusom, lendületem totál alábbhagyott már. Már egy kicsit se bízok abban, hogy valaha találok jobbat. Amit ne utáljak meg egy hónap után, ahova ne megint full depisen járjak be mindennap, amitől ne akarjak raftingolásba menekülni meg különböző extrém sportokba, és ne érezzem azt hogy sikerült megint szarul döntenem.

Egyáltalán nem bízok már magamban, a megérzéseimben, a vágyaimban, mármint abban, hogy ha most kinézek egy állást ami tetszik, arra jó ötlet-e jelentkezni. Hogy ha egy állás szimpatikus és hívogató, akkor tuti hogy megint lukra futok.

Lenne egy lehetőség egy multinál, ismerős által, amitől persze rettegek és nem akarok… de férjem szerint ha eddig olyan helyekre vetettem fel magam, amiket én választottam és én akartam, akkor most pont hogy olyanra kell jelentkezni amitől félek és irtózok… Az a baj, hogy hibátlan a gondolatmenete.

Úgyhogy valószínűleg meg fogom pályázni… aztán persze halál ciki lesz mikor nem vesznek fel, de majd meglátjuk.

De ezek a munkanapok… hogy itt ülök, ugyanazokat a weboldalakat nyitom meg, amik nincsenek letiltva, vagy extrém sport programokat keresgélek, vagy en bloc unatkozom és várom az ebédidőt, utána meg a fél 5-öt… ez valami borzasztó értelmetlen és lélekörlő szörnyelem.

És tényleg nem tudom, hogy nem én lettem-e türelmetlen és örök elégedetlen akinek semmi se jó már, akárhol is dolgozzak. Meg az, hogy magyarázkodhatok az állás interjúkon, hogy miért dolgoztam itt-ott és miért mentem el pár hónap után. Teregessem ki a magánéletemet, hogy aztán könyörögjek hogy felvegyenek… lehangoló. Ki mondja, hogy ha szimpik is az interjún, nem ültetnek be megint egy sötét szobába, vagy nem osztanak rám szar munkákat, hogy segítőkészek lesznek-e az elején vagy mindenki forgatja majd  a szemét ha hozzászólok… a büdös életért kell nekem ezt önként újra átélnem.

A multi lét… hát nem hiszem hogy pont azon igényeimet elégíti ki amire szükségem van: jó légkör, összetartó társaság, izgi munka… kb mindennek az ellenkezője lesz. Úgyhogy nem tudom hogy döntsek. Bízzak magamban ismét, 100 pofára esés után, és menjek a magam feje után, vagy tegyem magamévá a férjem logikáját, miszerint oda kell jelentkezni ahova nem akarok…?

Ja csak 3 hónapja eszem magam ezen, segáz. Végülis még van egy hónapom a próbaidőből, amíg gondolkozhatok ezen…