Egyszerűen pokolian érzem magam.
Októberben otthagytam a szuper munkahelyemet, a szakmai fejlődés reményében, egy magasabb színvonalú intézményért.
First Wrong Decision.
Azt gondoltam itt majd újra barátságokat építek ki és vidáman, nagy reményekkel telve-kelve indulok majd mindennap munkába.
Hahaha.
Gondoltam, nem tartom a kapcsolatot ex-kollégáimmal, mert minek..? Úgyis jól elleszek itt, és őket hamar elfelejtem majd, túl leszek rajtuk rövid idő alatt.
Mégnagyobb hahaha.
Decemberben felmondtam, mert gyűlöltem bejárni, borzasztóak voltak a kollégáim, a vezetőség, minden pillanata az ittlétemnek a depressziómat növelte.
Egy nap happiness.
Majd újrakezdődött a stressz, egyrészt, mert még 2 hónapig itt kell szívnom, másrészt meg mi lesz utána...
Konstans stressz.
Akkor idejön a summa függvény: mínusz egy szuperkirály munkahely, plusz egy fos-szar-pokol munkahely, mínusz egy fos-szar-pokol munkahely, plusz stressz plusz létbizonytalanság plusz magány, mínusz egykori barátok.
Eldobtam magamtól mindent. Egy olyan munkahelyet ahol felelősségteljes munkám volt, amiben jó voltam, amit szerettem, ami passzolt hozzám. Eldobtam a jófej főnökömet, az ott szerzett barátaimat, a jó légkört és az összejárós bulikat, és hogy mit kaptam cserébe...?
Egy olyan munkahelyet ahol fő munkaköröm a szkennelés, fénymásolás, borítékolás, excel táblák töltögetése.
Nagyon szégyellem magam.
És nagyon gyűlölöm most magam.
*
És most? Alig várom hogy leteljen a 2 hó felmondási idő, ami valamiért nagyon-nagyon lassan telik... aztán pedig malmozhatok otthon munkanélküliként. És ha találok valamit, akármit - el kell fogadnom. És majd' meghalok úgy hiányoznak a régi barátaim, a volt kollégáim. Mindennap fáj, és gyakran álmodok velük.
Mit nyertem? Semmit. Egy nagy pofára esést.
Bárcsak visszaforgathatnám az időt...
