Visszaestem. Egy érdekes depresszió spirálban vagyok. A korábbi jóllét-boldogság-féleség teljesen a múlté. Most a mélységekből kaparom ki magam minden áldott nap, hogy a közepes-elviselhető állapotomba kerüljek.

Most épp jól vagyok. Ez azt jelenti, hogy nem fáj iszonyatosan az a valami belül, ami szét akarja rágni a testem. Most csak simán meg akarok halni.

Hogy mikor kezdődött? Fene tudja. Egyszercsak BUMM. Történtek negatív dolgok is, de nem súlyosak, nem nagyok, olyanok amik bárkivel történnek mindennap. De nálam egyszercsak vége szakadt mindennek. A spirál a legmélyebb mélységbe rántott.

Csak hogy példát is mondjak. Múlt héten nyaraltunk a tengerpartnál. Nem sokra emlékszem belőle, mert nem is élveztem. Végig a valóságtól távol lebegtem, a boldogtalanságban, nem létező világokban.

Tegnap egy nyugdíjas levelét olvastam amiben azt írta, kiköltözött Spanyolországba. Elsírtam magam. Be kellett menekülnöm a wc-re, hogy ne vegyék észre.

Ilyenkor nagyon fáj, tép, szaggat, mint egy migrén. Csak nem a fejemben érzem, hanem a lelkemben. Olyankor azonnal meg akarok halni, azonnal menekülni akarok, azonnal autó elé ugrani.

Aztán valahogy mégis alábbhagy. Olyankor el tudom látni a hétköznapi feladatokat. Mosolygok, nevetek miközben másokkal beszélgetek. Vidám embernek tűnhetek.

Csak épp boldogtalan lettem. Nem olyan ez a depresszió mint rég. Akkoriban vég nélkül éltem át a nyomasztó fájdalmat. Most olyan, mintha sajogna valamim - időnként nagyon beindul a sajgás, hogy nem bírom elviselni és le akarom vágni a fájó végtagomat. Máskor meg elviselhető. Sajog, de el tudok feledkezni róla.

Persze a házasságomat is megkérdőjelezem ilyenkor. Hogy nem vagyok boldog vele. Aztán ha kicsit kijózanodok rájövök, hogy egy darab ember nincs ezen a bolygón akivel ki tudnék jönni, akit tudnék szeretni és aki viszont szeretne. Mindenkivel felszínes a kapcsolatom és nem igénylek ennél többet. Üres vagyok. Nem érdekel senki és semmi.

Mintha ezt már leírtam volna ezerszer korábban...?

Amikor elindul a spirál lefelé olyan érzés, mintha elsötétülne a világ. Mintha erősen fejbeverne valaki és elkezdenék szédülni, elájulni. Mintha behúznák a függönyt és a napsütésből félhomály válna. És nekem ott kell ülnöm a munkahelyemen, folytatva valahogy a felszínes csevegést és végeznem a munkámat, miközben belül ordítok. Csak a halál, csak az menthet meg ebből...! És kezdem úgy érezni, hogy ez már így is lesz.

A probléma csak az, hogy már nem vagyok fiatal. Gyereket kéne szülnöm, mindenki erre vár... korábban én is akartam, de most hogy visszaestem, erre semmi esély. Nem b*szok ki se magammal se a gyerekkel. De mégis mire hivatkozzak, miért nem kell nekem gyerek...? Nagy pácban vagyok azt hiszem.

Tizen-huszonévesen még elment ez a világfájdalma életérzés. Még belefért pár elcseszett év a kapcsolatomban, hogy depizgessek. De most már ez baj. És nem tudom mi lesz, őszintén. Napról napra élek.

És rossz, hogy nincs senki akinek elmondhassam. Nagyon egyedül lettem. A férjemnek beszéltem erről, de ő nem tudja átérezni. Korábbi skizofrén barátnőmmel már megszakítottam a kapcsolatot rég. Hiányoznak az animés emberek akikkel szintén felelőtlenül abbahagytam a kapcsolatépítést. Nincs senki aki megvigasztalna. Legalább néha jól esne elhinni, hogy van értelme felkelni mindennap. 

Már azon is gondolkoztam, hogy eltöröm a hőmérőt és megiszom belőle a higanyt. Legalább beteggé tenne annyira, hogy ne kelljen jó darabig dolgoznom. Aztán meg hátha belehalok.