Szélsőséges lettem. A viselkedésem legalábbis. Épp csak átfutottam a doksijaimat a gépemen, keresve valamit, és a sok lementett fájl mind egy-egy kilengésemre emlékeztetett. Hogy mennyi mindenbe belekezdtem már, mennyi mindent akartam, és mennyi mindenről hittem, hogy ez lesz az életcélom.

Fájdalmasan bipoláris lettem. Vagyis mániás. Volt már ilyen. Kamaszkoromban még a depresszió enyhébb formájában szenvedtem, így a nagy mélységek mellé jöttek gyakorta nagy magasságok is. Mániás szakaszok.

Most 5 év mélységesen mély depresszió után felemelkedtem a víz felszínére és megláttam a nap hogyan csillag a hullámokon. És ettől a másik végletben találtam magam. Címkék persze. Kit érdekel minek nevezné ezt egy pszichológus, ha jól vagyok és minden oké.

Kivéve, hogy az életvezetésem enyhén szólva sem kiegyensúlyozott. Kapkodok, egyszer ezt akarom, máskor azt. És rövid időn belül feladom és rájövök, hogy ez nem kell. Ugyanazt érzem, mint kamaszkoromban. Mikor sírva fakadtam Kossuth sorsán meg a 48-as szabadságharcon. Hogy kimentem a temetőbe a mauzóleumához. Ugyanezt a feltörekvő, és lecsapódni nem tudó energiát érzem magamban. Alig alszom. Közben fáradt vagyok állandóan. Lélekben majd kicsattanok az energiától, de közben majd leragad a szemem. 

Most állok épp egy útelágazás előtt. Ami vagy hat felé néz. Mert annyi minden utat találtam ki magamnak az elmúlt időszakban, és mániásságom miatt lila fingom nincs melyiknek van vagy nincs realitása. A többiek persze biztatnak - el is várom, nem bírom elviselni a földhöz ragadtságot se. Nem bírom, ha le akarják rombolni az illúzióimat. Az illúziókat, amiket két hete találtam csak ki. Néha hatalmas erőket érzek magamban és azt mondom, bárki lehet belőlem. Máskor meg kicsit alábbhagy a lelki speed hatása, és csak döglök a kanapén.

Hétfőn eldől az egyik út. Sajnos.

*

Ma nagyon különös álmom volt. Ezer éve nem álmodtam M.-mel, de most megint. És ebben az álmomban megtaláltam őt. Nem egy fura sztori volt, nem egy halottakkal teli álomvilág, hanem egy teljesen racionális történet. Valahogy a nyomára leltem, szép lassan felgöngyölítettem a szálakat és újra találkozhattam vele. Újra együtt voltunk. Nagyon rég nem álmodtam ilyet. És bevallom ő se jutott eszembe már jórég.

Aztán jött egy olyan álmom, ahol kevertet akartam venni. Kevertet! Már évekkel ezelőtt kisöprődött a memóriámból ez a fogalom, ez az ital típus, nem is emlékeztem erre a szóra. Kamaszkoromban ugyanis volt egy időszak mikor kevertet iszogattam nehéz pillanataimban - olyan pedig volt bőven. Persze nem lettem alkesz, talán el se fogyott az az egyetlen flaska, amit megvettem. De volt olyan, hogy ezzel indítottam reggel, és az első nagy szerelmi csalódásaim után is ebből kortyolgattam.

(Később jött a whisky. Abból már elfogyott az az üveg).

De hogy jött az agyamba ez az ezer éves sztori? A kevertről? Miért akartam én ilyet venni? Furcsa.

* 

És amikor eszembe jut, hogy nem lehet mind a hat utat egyszerre választani, hogy valamiről le kell mondanom és meg kell tanulnom szembe nézni  valósággal, akkor összeomlok. De másnap újra hiszek mindenben.