Sosem hittem volna, hogy egy új állapotba tudok még kerülni. A depresszió, a mélységek és magasságok örök körforgása, mindig ugyanazokat stádiumokat jártam be.

De most lenyugodtam. Elfogadtam. Boldogtalan és céltalan életem lesz. Ahogyan eddig is volt, csak azzal a különbséggel hogy már nem érdekel. Leszarom. Elengedtem a vágyakat, a reményeket, a fájdalmakat. Korábban az fájt folyton, hogy egy középszerű életet élek, napról napra ismétlődve, mint valami Groundhog Day, és elszalasztom a millió-millió lehetőséget amit az élet adhatna, és amire képes is lennék.

Fájt a szürkeség, fájt hogy mások programokat csinálnak a barátaikkal, én meg otthon nézek valami szar filmet. Fájt, hogy szar a munka, fájt hogy bármi lehetett volna belőlem, és én ez lettem.

De pár héttel ezelőtt egyszercsak elfogadtam. Nem lesz belőlem senki, az élet sem tartogat már számomra semmit. Semmi újdonságot, semmi izgalmat, semmilyen élményeket. Az én Groundhog Day-em nem szűnik meg, örökre élem ezt halálom napjáig. 

Azóta rájöttem, hogy sokan éreznek úgy, mint én. Ez amolyan mid-life crisis csak éppen kissé korán jött... 

Amik korábban zavartak, vagy amiért szégyelltem magam, hogy úgy élek ahogy, az többé nem számít. Meghalunk így-is úgy-is, hát mit érdekeljen? Hogy elhízok, hogy egészségtelenül élek, hogy értelmetlenül és haszontalanul töltöm el a szabadidőmet? Nem mindegy, kinek ártok vele?

Hát akkor fekszem a kanapén továbbra is, bűntudat nélkül.