...és sírok.

Pár hét és új munkahelyen kezdek. Több fizuért, jobb körülménynek közt és jobb kilátásokkal.

És szomorú vagyok. Hogy ott kell hagynom ezt a munkahelyet, NY-t. Ahol anyám lehúzott 20 évet, egész gyerekkoromban erről hallgattam sztorikat. Ahol most nagyon jól érzem magam. Ahol a menzán ismernek, ahol zsibvásárt tartanak rendszeresen az első emeleten. Ahol a polcomra ki van ragasztva a nevem. Ahol anyámmal kajáltam ha olyan kedvem volt, vagy írtam neki a belső levelezőrendszeren. Ahol halál kényelemben és nyugalomban dolgoztam. Amolyan magas lóról, hogy itt bármit meg lehet tenni, úgysem rúgnak ki. A hatalmas épület, mindig nyüzsgő folyosóin. Ahol unalmas munkám volt és belém rögzült, hogy mindig legyen bekapcsolva a caps lock. 

Ahol megismertem egy csomó csomó kedves, vicces embert és barátokra is leltem. Ahol mindenki vállt vállnak vetve dolgozott. Ahol jókat nevetgéltünk inside joke-okon. Ahova már-már hazajártam. 

És ennek vége. Ott nem lesz menza, nem lesz ezer ember, és ezer osztály. Ott nem lesznek ismerős arcok, csak az a néhány, akivel együtt dolgozok. Nem lesz nyüzsgés és nem lesz zsibvásár sem az elsőn. Lesz légkondi viszont, így többé nem leszek rosszul a nyári melegben. De nem is tudok felliftezni a 20.-ra, hogy gyönyörködjek a kilátásban.

Lesz plusz 13ezer Ft-om. Plusz 13ezer Ft. Ezért dobom oda magam. A lojalitást, a barátságokat, NY-t. Vége vége vége. Amit kezdetben gyűlöltem és rettegtem, most már a részem, és el nem tudom képzelni nélküle az életem. Most már én is NY-os vagyok... voltam. Ezt el kell gyászolnom. Sosem hittem volna, soha, hogy egy munkahely, és főleg anyám által sokat szidott NY lesz ennyire fontos számomra. És hogy ennyire fog fájni.

Viszlát NY. Eldoblak, pénzért, karrierért, szebben hangzó pozícióért. És a jövőm megalapozásáért. 

Fáj.