Nem is tudom mikor kezdődött. Tavaly ilyenkor még madarat lehetett fogatni velem. Nem tudtam meglenni egy helyben, folyton menni kellett. Mindennap kibicikliztünk a közeli partra, mert nem bírtam magammal. Mostanra csak tespedek, eszembe se jut a bicikli.

Tavaly nyáron elbasztam. Lett volna egy állás lehetőség, de én balga még túlságosan kötődtem jelenlegi munkahelyemhez. Nem akartam még otthagyni, hát visszautasítottam a lehetőséget. 

Aztán jött ez a barátság. Egyre mélyült, egyre jobb lett, egyre nagyobb öröm volt bejárni dolgozni. Nem érdekelt más, csak hogy vele lehessek. Nem érdekelt, hogy szar a munka, hogy süllyesztő, hogy kevés a pénz.

És most? Kiderült, hogy minden csak hazugság volt. Hogy ismét csalódtam egy "barátban" aki valójában soha nem tekintett annak. Aki könnyedén túllép rajtam, bármikor. Akinek nem számítok egyáltalán. 

Micsoda déja vu! Mintha nem ez történne velem minden egyes alkalommal, minden egyes kibaszott alkalommal, mikor nagy nehezen megszeretek valakit. Újra és újra ugyanaz a karma. Mindig csak egyedül maradok, mindig csak nekem fáj, mindig ugyanaz a séma. 

És itt ülök és emésztem magam. Nem találok olyan állást, ahova felvennének. Oda nem mehetek ahova tavaly felvettek, hisz akkor elég méltatlanul mondtam vissza ez egészet. Ahova meg mehetnék oda olyan feltételeket írnak, amit sosem fogok teljesíteni.

Ennél nincs is rosszabb. Maradnom kell, és nézni annak az embernek a képét aki nem szeret. Aki átvert és kihasznált. Aki olyan szenvtelenül néz az arcomba, mintha csak egy idegen lennék, egy senki számára. Már rég nem fájt ennyire semmi.

És még csapdába is estem. Hova mehetnék, hova meneküljek? Nem mondhatok fel, amíg nincs másik állás, és ki tudja meddig nem találok semmit. Ez hihetetlen hogy velem történik. És borzasztó. Maga a pokol.

A valaha volt boldogságom szép lassan kiveszett, és ma teljesen meg is halt. Újra öngyilkossági gondolatok cikáznak a fejemben, újra a régi lettem. 

Adja az ég, hogy vége legyen...! Mert sokáig ezt biztos nem fogom bírni.