Sosem tudhatod mit hoz az élet.

Úgy egy éve fordult meg a sorsom. Egy nap, arra ébredtem, hogy süt a nap. És nem csak kint, hanem bennem is. És ennyi volt. Meggyógyultam bazmeg, meggyógyultam! 

Persze még voltak visszaesések, kisebb mértékben, hisz munkanélküliként nem olyan könnyű fenntartani az optimista gondolatokat. De így is elég jól ment. És ennyi volt. Kigyógyultam a depresszióból. Teljesen, véglegesen, maximálisan kigyógyultam.

Nem tudom már mit jelent a depresszió. Nem tudom milyen érzés. Szomorúságot is ritkán érzek. Bazmeg. Hihetetlen kimondani ezeket a dolgokat, de ezek tények. És jó pár hónap távlatából most már ki merem mondani. Nem kopogom le.

És nem ez volt az egészben a legszebb, hanem hogy onnantól jóra fordult az életem. Bazmeg, mint egy tündérmesében. Ahol a királylányt dolgoztatja a gonosz mostoha, blabla sokat szenved, de valahogy megmenekül és boldogan élnek míg meg nem halnak. És kész, véget ér a mese, mert nincs mit hozzáírni. Mit lehet hozzáírni egy boldog élethez?

Nevetséges hogy ilyen közhelyesen kell írjak. De hát nincs más. A boldog élet közhelyek halmaza. Nem tudom már milyen érzés a halálra vágyni. Nem is akarok belegondolni. Egy rossz, sötét pokol mélyéről emelkedtem fel. Mai napig nem igen tudom az okát. De ha már itt vagyok... akkor leírok pár lehetséges okot.

Mivel sokat gondolkoztam és gondolkozom azóta is, hogy jöttem ki egyik napról a másikra az egészből. Az egyik legvalószínűbb ok az agyam "beérése". A borderline szindróma egy kitolódott kamaszkor és így nem lenne meglepő ha egyszerűen csak "felnőttem" volna. És a borderline-nal karöltve megszűnt minden tünetem.

A másik ok Müller Péter.

A harmadik ok a rendszeres szexuális élet.

A negyedik az egyetem befejezése. Kicsit sem fura, hogy amíg suliba jártam mindig depis voltam és ahogy lediplomáztam és többé nem voltam főállású diák, hirtelen megszűntek a sötét gondolatok.

*

A munkahely ahol dolgozom, egy olyan hely volt amitől rettegtem. Rossz kedvem volt, mikor kiderült, hogy ez az egy lehetőségem maradt, mert sehova máshova nem vettek fel. Aztán elkezdtem itt dolgozni és szép lassan kiderült, hogy egyáltalán nem olyan poklok pokla, mint ahogy anyám beállította. Nem csak 8 általánost végzett fogatlan öregasszonyok dolgoznak ott, hanem fiatalok is.

Aztán átkerültem egy másik osztályra. Megint rosszkedv. Aztán mi lett? Coco jumbot hallgatunk és inside joke-okon röhögünk egész nap. 

És most el (kéne) innen mennem. Merthogy pénzben lófasz, karrierben, előrelépésben zsákutca. Szakmailag nulla. És bármennyire is kényelmes és élvezetes itt dolgoznom, gondolni kell a jövőre. Pénzt gyűjteni, valami alapszintű karrieren elindulni, hogy ne ott végezzem ahol anyám 60 évesen. 

Milyen kiszámíthatatlan az élet. Nemrégiben még a poklok poklát éltem, most meg debil vicceken röhögcsélek a munkahelyemen. Ahova soha soha nem akartam menni. És most meg nem akarok innen elmenni.

De az életem nagyszerű. Aligha lehetne ennél szebb. És mivel a szerencse kísér utamon mióta kigyógyultam, ezért lottózok is, hátha. És bízom benne, hogy minden a lehető legjobban alakul. Bármit is hoz a jövő, állok elébe. Nem érhet baj, nem érhet fájdalom, mert végül minden jóra fordul. És ha még nem fordult jóra, akkor még bőven ott van előttünk az élet. Ahol süt a nap. Mindig.