A vidámság és jókedv minden napom velejárója és alapköve. A pozitív életszemlélet határozza meg a gondolkodásomat, és bevonzza (!!) a jó dolgokat az életembe.

Legalábbis eddig. Aztán meglátjuk mi lesz.

Május 1-től ugyanis megszüntetik az osztályt ahol dolgozom, átkerülök egy másikra. Egy olyanra, ahol általában 2-3 hónap után mondanak fel az emberek. Olyan emberek, akik 20 éve dolgoznak ezen a helyen. Rengeteg a munka, az embert napi szinten basszák le, ha nem ül bent este 8-ig túlórázva, természetesen ingyen. A legszebb az egészben, hogy ügyfelekkel is kell beszélni, akik rendszerint azért telefonálnak, hogy elküldjenek minket a k*va anyánkba, amiért még nem jött meg a pénzük. Állítólag mindennapos szavajárásuk a te faszszopó geci.

És én idekerülök egy hét múlva.

DE a pozitív gondolkodás és az örök vidámság majd segít. Míg anyám generációja hagyta magát a földbe döngölni, és kutyába csicskulva túlóráznak évek óta, nap mint nap, teljesen ingyen, a minimálbérnél alig magasabb fizetésükért, mi az újak már ezt nem fogjuk hagyni.

Kihívásként tekintek erre a változásra. Vajon ki tudok majd állni magamért, mikor a főnök a túlóráért cseszeget? Lepereg majd rólam a kiabálás, szidalmazás? Vagy más dolgozók szúrós tekintete, mikor 4-kor felállok és hazamegyek? El tudom-e engedni a munkát, annak a tudatában, hogy napról napra csak nő és nő az el nem végzett anyagmennyiség? Magam mögött tudom hagyni 4 órakor a tornyosuló iratanyagot?

Meglátjuk. 

Addig vidámság, jókedv, életszeretet. Süt a nap, lehet bicajozni, ma pedig kitakarítom végre a lakást amire hetek óta nem volt időm. Este buli, hétvégén shopping. Időnként tanulok egy kis statisztikát, matekot, vagy bénázok az excel házival.

Kinek kell ennél jobb élet?

Márcsak a kertes ház és kutya. Meg gyerekek. :)

A jó munka sose rossz. Már második hete dolgozom, és nem úgy tűnik, hogy depresszióba fordulnék tőle. Aminek az is az oka, hogy kurva nagy mázlim volt basszameg. Lekopogom. Tipikusan Hamupipőke sztori, csak modern köntösben: több, mint félév munkanélküliség, rengeteg szar fos állásra beadott jelentkezés, jó néhány felesleges interjú, némelyik kegyetlen és megalázó, majd mikor feladnám és bedobnám a törcsit, kapok egy korrekt állást. Ahol jól vagyok, ahol nem dolgoztatnak halálra, amiben még gondolkodni is lehet, és elvárásaimnál még jobb fizut is fogok kapni.

Persze sajnos ez nem biztos, hogy így marad örökre, de amíg így van, addig örülök. 

És még motivációt is kaptam arra, hogy megcsináljam nyáron a felsőfokú angolt: nyelvvizsga-pótléknak hívják. Míg a többiek az osztályon az alapfokra készülnek, ha-ha.

Az én életem tökéletes, a faszomba is.

Mostanában elég élesen látom a különbséget a jóllét meg a depresszió között. Olyan élesen különül el a két Énem, hogy nem lehet nem észrevenni. Nem tud már úgy bekúszni, mint régen, mikor amúgy is mindig valahogy rosszkedvem volt, és nem kellett sok hozzá, hogy érfelvágásig süllyedjek. Már nem tudom hagyni, hogy csak úgy megtörténjen velem a depresszióba zuhanás. Olyan a különbség, mintha korábban mindig részeg lettem volna, és ilyen önkívületi állapotban bármire rá tudtak volna venni, rossz dolgokra, pl. hogy feküdjek le idegenekkel. Aztán jön a kijózanodás, egyszer csak, és rájövök, hogy Úristen, mit tettem! (Nem feküdtem le idegenekkel, csak hasonlat) :)

De míg korábban alig-alig jött a kijózanodás, most konstans józan vagyok. És már hiába csábítgatnak idegenek, hogy feküdjek le velük, vagy nyomjunk együtt heroint (hasonlat!), teljesen abszurdnak tartom, hogy erre igent mondjak. Nem azért mert néha nem kívánom, hogy ezeket megtegyem (hasonlat!), hanem mert színjózan ember mégis mire fogja a hülyeségeit? Azokat bizony felelősségteljesen vállalnia kell. A részeg meg mondhatja, hogy bocsi, azt se tudtam hol vagyok.

A borderline-ból kigyógyultam, kinőttem konkrétan. Ez tény. A problémák szélsőséges felfogását talán sose fogom kinőni (ha valami gond van mindig azt mondom, hogy akkor majd megölöm magam - pont mint apám). Az életet szeretni, elfogadni olyannak amilyen? Néha. Néha egész jó. Azért az idő nagyobb részében inkább tolerálom az életet. Mint az az ember, aki nem szereti nézni, hogy a meleg pár csókolózik a metrón, de nem szól be, nem hepciáskodik, inkább csak félrenéz, ha nem bírja a látványt. Ez van, lehetne jobb is, ha okos lettem volna, meg ha a nagyapám üveges lett volna, akkor sokkal jobb is lehetne. De most azzal kell kezdeni valamit, ami adott. Bármennyire is szeretném újrajátszani az egészet a nulláról, mint valami játékban, ahol ha nem jól csinálok valamit csak simán meghalok, vagy nyomok egy startot és elölről kezdem a questet.

Felvettek!

Bár egy tök más osztályra, úgyhogy azt se tudom mi lesz pontosan a munkám, mert nem mondták el :) 

Azért még alá kell írniuk a belépésemet a vezetőknek, így amíg nincs a kezemben a papír, nem bontok pezsgőt.

De ha minden szuper, akkor jövő szeptemberben már annyi biztosítási idővel rendelkezem majd, hogy abba hagyhatom a fogamzásgátlót. MUHAHAHA (gúnyos kacaj).

Ez hosszú lesz.

Most már egyre közelebb vagyok a "sikerhez". Már ha ezt a fantasztikus életet annak lehet nevezni.

Persze, gondolom azért nincs sok ember, akinek minden összejön az életben. Karrier, pénz, szerelem, család, sikerek, szóval valamit ki kellett választani, mikor leszülettünk a Földre. Biztosan elgondolkoztam: a CERN-ben legyek atommagkutató, és akkor 40 éves koromig egyedül legyek, vagy szirszar kapcsolatokban, ahol folyton megcsalnak, aztán találjak valami pocakos öregurat akivel jól eléldegélek végül. Vagy: legyen korán párom, legyek fiatalon menyasszony, szüljek 30 alatt 2 gyereket nagy-nagy szeretetben és békességben. Gondolom ez utóbbira böktem. 

Hála azért az Úrnak, hogy a férfiaknak nem kell ilyen súlyos döntéseket hozniuk, ők a fent felsorolt elemekből mindet megkaphatják, csak ki kell érte nyújtani a kisujjukat. Na jó, visszafogom a szexizmust.

Azért ez a fajta sértettség örökre bennem marad majd. Én aki százszor okosabb, műveltebb, értelmesebb vagyok a nagy átlagnál, de még az átlagon felüliek többségénél is, sőt a férfiak túlnyomú részénél is, na én végzem irodai munkásként. A hamarosan kezdődő (lekopogom) munkám ugyanis olyan monoton lesz, hogy annál monotonabb, élvezhetetlenebb, majom-betanításos munka nem is létezik a világon. Nem baj, elfogadtam, de az értelmiségi sértettség úgyis végigkíséri majd az életemet. Persze gondolom ezzel szinte mindenki így van, hogy ő jobbat érdemelne. Ő ennél többet ér, ő a főnöknél is százszor okosabb és jobb főnök lenne mindenkinél. Szóval nem hiszem, hogy különleges lennék ebben.

Aztán meg ugye itt vannak a kisbabák. És a mantra: csak 2 évet kell lehúznom és mehetek szülni. Annyi kell a gyeshez és az ilyesmikhez. Jaj de nem várom ezt az életet. Bár éhesen mindig borúlátó vagyok. Na mindegy, buli lesz babázni. Kezemben tartani életem párjának apró hasonmását; mosolyát, kék szemét figyelni. És sűrűn imádkozom, hogy ne rám hasonlítson - ne ne ne - azt tök beteg dolognak tartanám, ha a saját arcvonásaim néznének fel rám a mellemen csüngő kisbabáról.

És közben olvasom mások életét, mások párkapcsolatait és nincs kire irigy legyek ilyen téren. Nem hallottam még olyan nőt, aki azt mondta volna, jó a szexuális élete, vagy legalább szuper. Hát hogy lehet így élni kérem szépen? Ha már összejön egy párkapcsolat és az ember többé nincs rászorulva saját magára, akkor könyörgöm élvezzük már. És emberek nem beszélgetnek, nem mondják azt a másiknak, hogy engem ez zavar, az zavar. Anyám - fúú de utáltam ezért - állandóan lebaszott hogy ne veszekedjek a barátommal. Mert sokszor emelem fel a hangom, a férfiak márcsak ilyenek, néha rájuk kell szólni, mint a rossz gyerekre. Bezzeg anyám, ő nem szól egy kurva szót se a pasijához, se jót se rosszat. Ez aztán az élet, a fenébe is!

Na ennyi, kikárörvendtem magam. Bár nem anyám volt a lényeg, hanem hogy alig van boldog kapcsolat nemcsak a környezetemben, de ahogy olvasom, elárasztja a netet az erről szóló panaszáradat. Komolyan, tanuljunk már meg kommunikálni és vegyük kezünkbe a saját boldogságunkat, mert bármily szomorú, de senki más nem fogja! És egy életünk van - már aki ebben hisz - ne csesszük már el pitiánerkedéssel!

Meg kell majd nekem is tanulni kurva keményen a monoton szar munkában is megtalálni a célt, a mindennapi örömet. Na, egyik öröm: 4 metró megállóra van a munkahely. Ez ugye egyrészt jó, mert a halálom mikor 3x át kell szállni és szélben hóban esőben kánikulában gyalogolni 10 perceket a munkahelyig. Másrészt negatívum, mert én ilyenkor szoktam olvasni. A Duna fölött átsikló villamoson, a felkelő nap vízen tükröződő sugaraiban a legjobb egy kis olvasás. Emlékszem, Müller Pétert olvastam - valami hihetetlen módon felemelő az a pasi, szerintem nagyban hozzájárult a gyógyulásomhoz - és bennem van ahogy mosolyogva emelem fel a fejem a könyvből hogy kitekintsek a villamos ablakán. Vagy amikor Gyűrűk Urát olvastam. Mit látok magam előtt? Ahogy ülök a metrón, a sötét alagútban, és majdnem elfelejtek leszállni a megállóban. Emlékszem a legsötétebb, legdepressziósabb részekre. A metrón azt hiszem több érzelmi magasságot és mélységet éltem meg, mint bárhol máshol.

Ha már metró. Tavaly ilyenkor mikor a Mélységek mélységét éltem át, ültem a metrón, fejemre húzott csuklyával, még csak nem is olvastam vagy neteztem, mert létezni is nehezemre esett. Suliba mentem. Sötét volt a lelkemben, így mindent annak láttam, mintha a metró világa is egy szürke ködben úszott volna. Ha felelevenítem ezt az emléket, olyan mintha tényleg minden fekete-fehér lett volna, mint valami nyomasztó álomban. Aztán egyszercsak megéreztem egy szagot. Kutyaszagot. Oldalra néztem és akkor ott állt egy rottweiler. Ahogy megpillantottam, színes lett a kép, legalábbis a kutya körül elúszott a köd, ő volt csak a metrón és én - senki más. Csak mi ketten, két valódi lélek. Az összes többi csak múló álom.

Írjak vajon könyvet a depresszióból való gyógyulásomról? Haha, az összes híres depis így tett, azt mégis kinyírta magát. De az vicces, hogy a blogom címe valahogy relevánssá vált. Korábban úgy gondoltam, a "vég" arra utal, hogy előbb utóbb megölöm magam, vagy meghalok és akkor felszabadulok végre a fájdalomtól. De most vége. Magától. Volt egy Kezdete és Vége. A depressziónak. A borderline szindrómának. De a életemnek nincs vége, sőt, épp csak most kezdődik. 

Szóval hát most tartok ott, hogy jelentkezek a Burger Kingbe. Vagy a Mekibe. Vagy a KFC-be. Vicces, hogy egyszer már tartottam ugyanitt. Mikor a legelső szakomat 19 évesen félbehagytam, és egy félév kényszerpihenőre kerültem, keresni kezdtem munkát. Persze sehova nem hívtak be, egyedül a mekibe. Végül nem vettek fel, mert elárultam, hogy csak félévet szeretnék dolgozni (ma már nem árulnám el). Szóval akkor maradtam munkanélküli. Persze akkor még nem volt ez akkora tragédia. Most már az.

Az ok, amiért diplomát akartam ez volt: fizikai munkát nem bírom, alacsony a vérnyomásom, gyenge vagyok, ájulós vagyok, nekem az irodai munka való. Két diplomával és két nyelvvizsgával a hátam mögött most mégis mehetek a tutiba. De muszáj, még ha anyagilag nem is szorulok rá, ez emberileg néz ki kurva szarul. Mármint hogy itthon ülök. Ha lenne valami hobbim, vagy értenék bármihez – kötnék, varrnék, agyagoznék, zenélnék – ami által hasznosabbnak tűnnék, és amivel lehetne így vagy úgy némi zsebpénzt keresni... de hát ugye semmihez sem értek az égvilágon.

Anyám csesztetett úgy az elmúlt félévben folyamatosan, hogy miért nem jelentkezek hozzájuk? Ő egy olyan szervnél van, ahol rendszeres a napi 10-12 órázás, persze ingyen, és mindig rémtörténeteket mesélt róla. Elképzelhető, hogy ha nem ijesztgetett volna azzal, hogy milyen szar ott mindennap, akkor korábban jelentkezem. Na de a végén jelentkeztem. Erre mivel jön anyám? Hogy hát nem fog összejönni mégsem, mert milyen az már, hogy egy helyen dolgozunk. Abból csak a baj van...! Hát oké.

A vicc, hogy lenne lehetőségem – talán, nem biztos – ismerősök segítségével bekerülni valahova. De akkor térden kéne csúsznom, kérnem, kunyerálnom, jópofiznom és segget nyalnom. Faszkalap vagyok tudom, hogy ehelyett inkább elmegyek hamburgert sütni. Na nem mintha jelen pillanatban bármelyik is opció lenne, csak közeli távlatban. Még adok magamnak egy utolsó hónapot és akkor. Akkor jöhet a vicc, hogy mit kérdez a bölcsész a mekiben? Szia, mit adhatok? Bár én nem vagyok bölcsész. Pedig lehet, azzal is többre vittem volna.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

Álmok. Most az új kutyával és egy fekete cicával. El akart kódorogni, de én utánamentem és visszahoztam. Aztán ma, a zsír nélkül sült rántotthús :) Amit apám megevett. A valóságban a barátom szokta így ellopkodni a rántott húsokat a pultról.

Nem tudom hány ilyen ember van még a világon, akinek külön bejáratott halál-álma van. Ami egy meghatározott helyszínen, az összes halottjával - idővel bővülő tagokkal - ugyanolyan bizarr módon jön elő. Meglehetős rendszerességgel. De nem bánom, jó velük. Most már egyre ritkább, hogy rossz dolgok történjenek ezen álmokban, inkább csak megvagyunk. Mintha elutaznék valami távoli rokonokhoz, egy távoli nemlétező faluba, hogy beszélgessünk egy csésze tea mellett. De itt nem teázgatunk, hanem rántott húst készítek zsír nélkül, és halott állatokat kergetek a murvaköves utcán. A kihalt utcán ahol sosincs senki rajtunk kívül.

Szomorú lennék ha mindez csak a tudatalattim játéka lenne. A kurva tudatalattimé, aki nem akar beszélni velem. Hosszas gyakorlás után egyre több tudatos álmot hoztam létre, melyekben beszélni szerettem volna a projekcióimmal. És mit csináltak a kis genyák? A szemembe röhögtek. Agyament baromságokat válaszoltak minden kérdésemre. Nem metaforikus, elvont dolgokat, hanem olyan értelmetlen álomszerű butaságokat. 

Pedig mindenhol azt írták, hogy a tudatalatti egónk az álmokon keresztül próbál kommunikálni velünk, erre én lemegyek hozzá, és beleröhög a képembe. Elfordul és oda se bagózik. Bezzeg a halottakkal 2 naponta álmodom.

Ráadásul a tudatos álmaimat is kijátszotta. Ez mondjuk brutál ha belegondolok. Megtanult átverni a kis rohadék. 

Most újranézem a kedvenc shoujo animémet, hogy újra megérinthessen mint anno. Csak most nem leszek depis tőle :)

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

J.A.

Épp pogácsát sütök. Nagyon finik lesznek, életem első pogikái :)

Ez egy jó év volt. Az év eleji legszörnyűbb, leghosszabb ideig tartó depressziójával együtt. A szar diplomával, munkanélküliséggel együtt. Vagyis tök szar így ebbe belegondolni, de már másképp tekintek erre.

Régebben majd meghaltam a kettesben töltött túl sok idő miatt, most meg erre vágyom, nem érdekelnek haverok, barátok, bulik, és itthon is jól megvagyok. Persze azért időnként ki kell mozdulni, de korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy ne jöjjön ide minden szombat este XY, most meg már lassan egy éve hogy barátnője van és ezért ritkán látjuk. Egy éve ez tuti mély depibe vetett volna. Most meg ha felajánlják, hogy lógjunk együtt, én vagyok az aki a kifogásokat keresi. Most én vagyok az, aki nemet mond, akinek nem hiányzik a társaság, és nem fordítva.

Szóval ennyiben óriásit változtam. Békésen üldögélek itthon a laptopommal, a könyveimmel, az animékkel. Néha arra gondolok, bárcsak lehetnék háztartásbeli, bár egy olyan korban élnék ahol ez is tök oké. Hogy az asszony vezeti a háztartást, neveli a gyerekeket. De persze mindezt a mai jogainkkal akarnám, és a mai kor libsi felfogásával együtt :) 

Mondjuk, ha igénybe vesszük a kormány 10 millás támogatását, akkor valószínűleg így lesz - 3 gyerek 10 év alatt, utána meg még találjak egy épkézláb munkáltatót aki ennyi kihagyással felvesz...? Reális.

De most jó. Minden helyrerázódott. A súlyos pillanatok elmúltak, normálisan tudok tekinteni a gondjaimra. A párkapcsolati problémák, amik gyakorlatilag teljes mértékben az én betegségemből adódtak, megszűntek. Múltkor jöttem rá, mennyire megváltoztam ilyen téren: egy csúnya veszekedést követően nem arra gondoltam, amire ilyenkor szoktam, hogy nem szeret, kihasznál, gonosz vagy tudomisén mi, hanem hogy jót akar, ő is meg van bántva, mert úgy érzi nem értik meg/nem szeretik stb, és ezért reagál úgy, nem azért mert valójában nem szeret és gonosz ember.

Ha munkám lesz, nem hiszem hogy ilyen happiness-ben fogom tudni végigvinni a mindennapokat. Láttam a rossz példát már, ugye... De azért megpróbálom. Ez volt talán hosszú ideje a leg-depi-mentesebb évem, ha nem is mondanám a legjobbnak, de a legegészségesebbnek, legnormálisabbnak igen. Remélem ezt a mentális egészséget meg tudom majd tartani a későbbiekben is, bár nincsenek illúzióim. Azért adja I.ten.

Nahát, nahát, mit ad Isten. Hónapok óta jól vagyok/voltam, már-már nevezhetjük boldogságnak azt az elégedettségi állapotot amiben éltem. Tény, hogy sokszor eszembe jutottak a negatívumok, de túl tudtam tenni magam rajta, mint ahogy azt a normális, nem depressziós, nem borderline emberek is szokták.

Most sem változott sok minden, csak épp rájöttem, hogy bizony, ez a csodálatos, boldogságos állapot pontosan meddig is fog tartani. Hogy sajnos, ez egy ideiglenes, nemlétező állapot volt, ami csakis a legtökéletesebb körülmények egyesülésekor alakulhat ki. Mint egyfajta teljes napfogyatkozás. Hát ma újabb pofont kaptam az élettől, hogy rohadtul ne reménykedjek én a gyógyulás bármilyen fokában.

Egy állásinterjún voltam, ahol bunkó, lekezelő, rosszindulatú stílusban beszélt velem a pasas. Belekérdezgetett a magánéletembe, cinikus és gonosz volt, végig úgy nézett rám, mint egy utolsó szarra. Kiemelte életem azon pontjait, ahol hibáztam - hála az Úrnak, magamtól nem jöttem volna rá! - és jól megforgatta bennem a kést. Tudom, sokakkal nap mint nap megesik ez. Hogy ilyen a munka, hogy vannak bunkó főnökök, meg rosszindulatú kollégák, tudom. De épp ez a lényeg, hogy én alkalmatlan vagyok erre. Alkalmatlan vagyok erre a kurva életre. 

Mikor egy bizonyos egyetemre jártam, amit végül nem végeztem el, minden ott töltött napot nagyon utáltam, úgy jártam haza, hogy dúltam fúltam. Rossz kedvem volt, nem volt egy kedves szavam senkihez, hisz gyűlöltem hogy másnap kezdődik minden elölről. De az a félév, az a suli véget ért, a munka pedig nem ilyen, ott felvesznek, és addig vagy ott, míg fel nem mondanak. Ott nem lesz soha jobb, ott tűrni kell, mert ugye hát ez a felnőtt lét alapja. Hogy nyelsz, mert kell az a pár tízezer forint. 

Hát nekem ez nem megy. Egészséges embereket is megvisel ez, és tudom, hogy nekem pár hónap elég lenne egy ilyen helyen, hogy visszatérjek a rivóra. Hogy whiskyzgessek titkos óráimban, mint anno, 4 évvel ezelőtt. Ezt sem tudja senki.

Hát én ilyen vagyok. Életképtelen szar darab. Szégyen. Aki vissza fog esni, csak idő kérdése mikor. Hát akkor élvezzük ki a maradék időnket, aztán majd megint jönnek az "akkor én kinyírom magam" mindennapok.

*

És nem, nem szeretnék újra az az ember lenni. Aki folyton rosszkedvű, és a halálon agyal. Aki nem tud senkire kedvességgel nézni, aki folyton dühös, frusztrált. Aki folyton egy másik életről álmodozik és fájóan jut eszébe, hogy mi adatott. Szeretek mosolygós és jókedvű lenni. Akivel öröm együtt lenni, akivel lehet jókat beszélgetni. Ez a része olyan jó volt, a pár hós boldogságomnak. Hogy éltem az életem, nem zavartak az apró hibák, kellemetlenségek, ha dühös voltam, elmúlt és újra mosolyogtam. Ez akarok maradni. Nem a savanyú charlize. Akit mindenki kerül. Akivel olyan, mintha tojáshéjon járna az ember. Aki felkel reggel és arra gondol, de kár, hogy nem haltam meg álmomban. Aki felszáll a metróra, és arra gondol, de jó lenne, ha kigyulladna. Aki áll a buszmegállóban és arra gondol, bárcsak felszaladna ide egy autó és elsodorna. Aki lefekszik este, és arra gondol, de jó lenne egy másik, egy teljesen másmilyen élet. Aki szomorúan konstatálja, hogy ebben az életben él. Nem akarom ezt újra. Jó volt boldognak lenni, talán egész életemben most először igazán. Jó volt élvezni a mindennapokat, az apró örömöket. Jó volt normálisnak lenni végre.

*

Kínlódom. De csak tengek lengek. Annyi mindent csinálhatnék, de megbénít a tehetetlenség. Velem 5 éve nem történik semmi. Várok és várok. Öt éve csak várok. Mostanában jobban várom a csodát, mint valaha. Miközben tudom, hogy gyűlölni fogom a változást is, bármennyire áhítom azt. Nem bírom. Tengernyi irodalma van a munkanélküliség pszichológiájának, de nem kell hozzá tudósnak lenni, hogy bárki belássa milyen szar érzés. A nem kellek senkinek érzés. A 2 diplomáért vért izzadtam de minek érzés. A várakozás a várakozás. Az újra és újra felötlő gondolat, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Hogy tudom, ó de még mennyire hogy tudom, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Adjatok egy rohadt időgépet és olyan hiper-szuper életet varázsolok magamnak, néhány apró változtatással, hogy megnyaljátok utána a tíz ujjatokat. De komolyan, pontról pontra tudom mit csináltam rosszul és milyen jelentéktelen, de utólag mennyire fontosnak bizonyuló lépést hagytam ki, rontottam el.

Most már mindegy. A múlton rágódás aligha segít bárkin is. De mégis mi a francon agyaljak napi 24 órán át a négy fal között? Pokol pokol pokol. És a jövő? A munkanélküliség nem tart örökké azért, tegyük hozzá, a mcdonalds-ba mindig van felvétel (haha). Na de komolyan úgyis lesz előbb utóbb valami. Akkor majd abba pusztulok bele.

Tanult tehetetlenség és maladaptive daydreaming (no magyar word for it). Hello új pszichológiai fogalmak, amik századszor is megmagyarázzák mit élek át nap mint nap, de megoldani, na azt nem tudják. Szakirodalmak tömkelege, de mire jó ha tudom ezt a sok mindent, és mégse tudok magamon segíteni? Persze, terápia. Meg a lónak a túrós fasza. Képzelem, mit tudnak tenni valakivel aki négy éves kora óta MDD-s és 12 éves kora óta major depressziós. 

Némelykor találok kiutat. Hála az égnek, az ilyen mentálisan sérült szaroknak is jut egy két falat a mennyei mannából. Azt hiszem, ha lesz munkám és kicsit rendeződik az életem, növekszik bennem a motiváció és az életrevalóság (a mindennapos rutin és az hogy van mit csinálnom, és muszáj is, általában segít ezen), akkor kicsit neki fekszem ennek a "hobbinak". Azt hiszem az segíteni fog, hogy még többet töltsek a valóságon kívül. Óó, ha tudnák az emberek mennyi időt töltök nem valós világokban... anyám. Senki mégcsak nem is sejti, fogalma nincs és soha nem is lesz. Pedig ez az egy és egyetlen oka annak, hogy nem golyóztam még be, nem vágtam fel az ereimet, nem lettem alkoholista vagy drogos, hogy kibírható a természetem, ha nem is a legcsodásabb emberi lény vagyok, de nem ordibálok, nem hisztizek, nem esek össze sírva a fürdőszoba kövön. Nem teszem be a fejem a sütőbe. Nem rendelek a neten herbált. Nem eszem két pofára a csokit. Nem járok bulizni, hogy vadidegenekkel feküdjek össze. És nem halok bele az életbe.

Micsoda beképzelt egoista gondolat ez. Pedig mint egy Oscar-átadón, nekem is külön köszönetet kellene mondanom a barátomnak, akinek a nem kicsi anyagi segítsége nélkül már az árokparton feküdnék, és persze az általa nyújtott nem túl tökéletes lelki támaszra is, mert bár nem ért meg engem (ki a faszom értené ezt az őrült picsát), de minden erejével próbálkozik, hogy mégis. Nélküle meghalok. Meg a fentiek nélkül is.

Barátnőm kérdezi, mivel telik egy napom. Bazdmeg. Korábban se tengett túl az izgalom hőfoka, míg suliba jártam, de most... oké, ott van a közgazdász szak amit nagyon élvezek. Hála Istennek, hogy ez van, mert enélkül még fosabbul lennék. De hogy mivel telik egy napom...? Anyáddal. Semmivel. Na jó, egész jól elfoglalom magam, kb este felé kezdek el unatkozni. Este mindig depressziósabb vagyok, mint reggel. Fene se érti. A vicc az egészben, hogy ha már adódik program se emelem fel a seggem. Kihűltem mint egy frigid picsa. Csak én az élet iránt hűltem ki, nemcsak a szex iránt. Mindent utálok, mindent unok, semmi sem érdekel, csak a "hobbim" meg a halál. Meg a valótlan világok. Fantasy-k, sci-fik, animék segítenek át az élet szaros folyóján. Meg a barátom, mikor megnevettet. Ó, ez milyen kedves pozitív gondolat. Mióta nem volt pozitív gondolatom, 5 éve? Na mindegy. Csak én tehetek róla. A tanult tehetetlenség gyönyörűen megmagyarázza, hogyan alakul ki a depresszió egy olyan közegben, ahol az emberrel túl sok rossz dolog történik, ami ellen nem tud tenni semmit. Tök logikus. Mint a vezérhullám-elmélet. Hogy mi a retkes farkamért nem jutott senkinek ilyen eszébe. Leragadtak az agy biokémiájánál, SSRI-knél meg MAO-gátlóknál. 

És most? Nem tudom mi lesz. Ugyanaz lesz mint mindig. Minden nap ugyanaz. Néha egy kicsit jobb. A külvilág semmit nem vesz észre. Láthatatlan vagyok. Meg a depim is az. Sose tudja senki mit élek át ha nem a matek órán ülök, szorgosan jegyzetelve a deriválás képleteit. Ó, micsoda örömteli percek azok. Mert olyan is van. De a háttér mindig ugyanaz. Az ritkán változik - tíz évben egyszer - és akkor is csak nagyon rövid időre. 

Mindig ugyanazt írom le, századszorra is, más szavakkal, más problémákkal megspékelve. Pedig úúúgy tudom, hogy a következő már jobb lesz. Hiszem minden tudományos hitemmel. Boldog leszek egyszer. Ígérem. Csak nem most és nem itt. Nem ebben az életben. Az képtelenség. Nem bírom. Félek.