A totális magány. A kudarcokkal teli életem. Az a valami amit mindig bevonzok - vagy az, amit nem vagyok képes bevonzani. Hétköznapi apróságok, amik bárkivel megeshetnek, de velem valahogy mindig. Előfordulhat, hogy valaki ne ignoráljon? Előfordulhat, hogy ne nézzenek keresztül rajtam? Fogalmam nincs miért. Tényleg gyerekkorom óta a homlokomon van a láthatatlan bélyeg...? Hogy jelentéktelen, ócska, felesleges elem vagyok?
Olyan vagyok, mint azok a csövesek akik felszállnak a villamosra. Mindenki arrébb húzódik, és bár nem szólnak semmit, magukban szidják azt a büdös csövest, hogy minek száll fel egy zsúfolt villamosra, és minek ér hozzá a kapaszkodóhoz. De az arcukon nem látszik semmi. Egy fintor se, semmi. De ha lehetne, lelökdösnék onnan a hajléktalant.
Én is egy büdös csöves vagyok, akitől öntudatlanul is elhúzódnak az emberek. De egy hajléktalan legalább tudja - tudja, hogy miért, mert gusztustalan és taszító a normális emberek számára. A társadalom számkivetettje. Míg én..? Mi van bennem, rajtam, ami taszítja az embereket?
Egész kib*szott életemben ezellen küzdöttem, hol maga voltam a megtestesült Terézanya, és segítettem mindenkinek, kedves voltam még azzal is aki nem érdemelte meg, hol próbáltam önmagam lenni, időnként ilyen máskor olyan... De semmi sem használt. Örökké csak kitaszítottak.
És újra és újra azt hiszem, hogy na végre, megtaláltam a helyem - egy férfi, egy új barát vagy egy új társaság mellett. Majd jön a pofára esés, mikor rájövök, hogy mind csak a felszínes érzéseikkel szeretnek. Addig amíg minden oké, amíg jó velem lenni, amíg ontom a poénokat és kedvesen beszélgetek velük... de ha rossz kedvem lenne, vagy egy kis vigaszra vágynék ne adj'Isten... az probléma. Vagy legalábbis úgy néznek rám mint egy ufóra.
Ez a sorsunk nekünk borderline-osoknak.
