Amikor valami új kell, de a régi is.

Mikor fáj egy apróság. 

Mikor az amit gyűlöltél - szavakkal - mégis a lelked része.

Mikor mindent, de mindent megkapsz az élettől, de valahol nem jó. 

Valami hiányzik. 

És keresed folyton, mindennap, minden percben.

Keresed és nem tudod. 

És akkor megleled ebben az apró fájdalomban. Ebben a semmiségben. Mindent megkaphatsz. De ragaszkodsz a régihez. Miért? Minek ez az emlék? Értelmetlen. 

De boldog is vagy. Vagy mégsem...? Mi hiányzik? Miért kaptam meg mindent most? Húsz év szarsága és utána öt év súlyos depresszió után - amire nem is emlékszem, mintha atomrészeg lettem volna - egyszercsak minden az ölembe hull.

Köszönöm..?

Komolyan nem értem. Ez a lecke, a depressziós évekre? Mindig arra vágytam, hogy végre boldog legyek és amikor az lettem, hirtelen unalmas és értelmetlen az egész. Kapkodok össze-vissza. Kiüresedett minden. De közben jó is. Nem vagyok én olyan, aki mindenen nyavalyog. De akkor se értem.

Vagy vár még rám valami...?