Panaszkodni jöttem, rantelni ahogy redditen szokták mondani. Igazából az a szép, hogy nincs okom panaszra, hála istennek minden jól alakul most az életemben. A háborút nem számítva persze…

Amióta megcsináltam a jogsit, büszke és kiegyensúlyozott ember lett belőlem. Sok volt nekem ez a nyomás, ami hónapok óta tartott a vezetés órák miatt. De túl vagyok ezen is, holnap megyek jogsit csináltatni.

A tavasz is jön, végre kezd jó idő lenni, amit nagyon vártam mert extrém fázós vagyok, borzasztóan gyűlölöm a telet, nem csak a hideg de a borús szürke hangulata miatt is. Totál leszed az életről. 

A gyerek is tök cuki, tök okos, egyre több programot lehet vele csinálni. Szóval a rant most nem is a saját gondjaimrol fog szólni. Nincs nekem olyanom thenk gád. Viszont van egy barátosném. A leges leg. A k.. anyját. És az egyetlen hogy rohadnék meg én is ebben a béna barát nélküli sorsomban… (na majd a legközelebbi reddit talin…)

Szóval. Nem akarok undok lenni, de kurva idegesítő, semmi mást nem hallok tőle, csak azt hogy a munka milyen szar, de ezt 15 perces hanguzenetekben, napi szinten, állandóan. Csak a nyígás, a panaszkodas, a siránkozás jön belőle folyamatosan mindig örökké. Ha azt mondom lelki szemetesláda vagyok neki, akkor nagyon szépen fogalmaztam. Egy elkényeztetett liba, akit a szülei tartanak el 30+ évesen is. Mégis ki az, aki felnőttként az apjától kapja az autót? Aztán az apja fizeti be neki a súlyadót? Aztán az apja intézi el hogy ne kelljen befizetnie a büntetést mikor tilosban parkol?? És itt nem milliomosokról, vállalkozó BMW-s apukáról van szó, hanem egy átlag középosztálybeliről. Baszki, én félre tettem pénzt, pontosan arra hogy majd egyszer jól jön, ha nem verem el baromsagokra… és mit ad isten, most tudok belőle autót venni. És akkor itt van valaki aki csak nyíg az egész kurva életen, minden apróságon, holott komolyan mondom, minden gondja ami van az életben egyes egyedül az ő hibája, mindet magának okozta.

Sajnos rohadt idegesítő ilyen önsorsrontó emberek sirámait hallgatni minden nap, nagyon depresszív az egész ember, mondjuk szerencsére nincs rám hatással, mert kurvara taszít ez a sok önsajnálkozás, pláne hogy azt hiszi hogy engem terhelhet ezzel ilyen sűrűn, ilyen mennyiségben… de akkor is, annyira de annyira örülnék egy minimálisan is pozitív barátnak. Akitől nem csak a panaszt hallani, hanem akivel jó beszélgetni, akit jó meghallgatni. Borzalom.

Én is inkább ide öntöm lelkem szemetét ahol legfeljebb az olvassa el, aki mazochista, de senkinek nem ártok vele, nem terhelek vele senkit. Nem azt mondom hogy nem mesélek erről pl férjemnek, vagy múltkor redditen is szóba került, és mindig mindehol egyetértenek velem mikor róla mesélek… de a rant azért is született, mert nincs más barátnőm és tényleg szívás, de le kell ezt nyelnem amíg nem találok jobbat. 

A vicc az, hogy sokszor meséltem neki a vezetés órákról és küzdelmeimről, tényleg nagyon stresszes volt az egész. Talán ha egyszer reagált rá de ez sem biztos. Azt sem tudta mikor mentem vizsgázni, azt sem tudja hogy le vizsgáztam. De én azt is tudom milyen színű a kiütés a kutyája segglyukán.

Rant vége. 

Hát írni muszáj ha már félévben egyszer felcsapom a laptopot. És ennyivel tartozom Jövő-Charlizenak hogy megírjam azt is HA JÓ.

Mert amúgy gáz ember vagyok nagyon, de most talán - maybe maybe maybe - már kezdek rátalálni a helyes útra. Utánanéztem hogy mit kell szednem a lelki gondjaimra, és most szedem. Mivel sajnos az én hangulatváltozásaim egyértelmű összefüggést mutatnak a menstruációs ciklusommal, ezért olyan étrend kiegészítőket kellett keresnem amik erre hatnak. Hát meglátjuk, de most jó.

Megvagyok. Nincs mit mesélnem különösen, talán így az előző posztomra reflektálva annyit, hogy nem utálom anyóst apóst igazán, se a férjemet, és szeretnék még gyereket. Na ilyen uncsi szürke egy ember lettem én. Viszont ami érdekes: annyira hatott ez a sok vitamin mix az agyamra, hogy szerveztem egy anyuka találkát. ÉN! Az embergyűlölő antiszoc, aki folyton azt lesi hol gáncsolják el, folyton azt sejti hogy mindenki utálja, mindenki lenézi és szarba se veszi. Én fogtam magam és beírtam egy anyukás csoportba baszki. És lesz tali. Még a helyszínnek is utána érdeklődtem meg minden. Az már más kérdés hogyan sikerül, de akkor is büszke vagyok magamra hogy idáig jutottam. Ez egy normális, egészséges embernek a semmivel lenne egyenlő ugye... 

Szóval ennyit tudok mondani az életemről. Érdektelen anyuka élet na. De egész kellemes. Épp az volt a vicces, hogy valamelyik nap férjem volt bedepizve, és mikor kimentünk karácsonyi vásárba és jobb kedve lett, mondta is hogy jéé ez a bezártság, hogy nem megyünk soha sehova, ez mennyire romboló lelkileg! Hát heló szia szevasz.

Jaj te Gyerek, tanulj meg most már szép lassan járni hogy mehessünk sokat kirándulni kislányom. Mert ha már jársz, akkor kinyílik előttünk a világ! (By the way sose olvasd el ezt a blogot légyszi.^-^)

Elza hasonló ehhez a kislányhoz, én kis cukorborsóm.

Tényleg nagyon szar ez a magány. Az elmúlt évek mondjuk úgy ahogy felkészítettek erre, mikor olyan munkahelyem lett ahol nem találtam magamhoz passzoló kollégát, aki work buddy lett volna, és eléggé be fordultam a mindennapokban… de ez a GYES magány ez nagyon durva. És feladtam teljesen, már nem is erőlködom. Egy darabig próbálkoztam anya barátnő keresésében, illetve már bárki fia borja jött volna, elfogadtam volna, de semmi.

Szóval ez az egzisztenciális magány van, amikor bár vannak körülöttem páran - férj, anyám, egyéb rokonok - de egyikkel sem vagyok olyan jó, kellemes, baráti, jókat nevetgelos, bármiről eldumalos viszonyban. Csak terhet jelentenek. Vagyis segítenek a gyerek körül, ami kell és jó, de emberileg nem állnak hozzam közel. Szar érzés. Tudom hogy én is tehetek erről, voltak azért emberek néha körülöttem korábban, de vagy én nem erőltetem a barátság fentartasat, vagy eleve nem voltak annyira szimpik és megszakitottam a kapcsolatot. Hat most ennek iszom a levét. This is my life now.

Folyamatos lett a rosszkedvem. Már le is szarom. Férjem mindig basztat miatta de kit érdekel, elhagyni úgyse fog. Most jönnek anyosomek, minden héten egyszer kötelezően meglatogatjak az unokát. Utalom őket, elegem van belőlük is. Szóval ilyen “társaság” jut nekem már egy éve rendszeresen. Szar társaság akiktől a faszom kivan.

Nem akarok több gyereket. A hideg kiraz a gondolattól, hogy ezt az egészet megint újra kezdjem. Isten őriz… nem azért mert bármi baj lenne Elzával, aranyos gyerek. De ez az anya élet ez szar, mondjuk ki. Főleg egy ilyen savanyú Jóskának, egy örök depressziosnak mint amilyen én vagyok. Fasz kivan. Azért beszélek most ilyen csúnyán mert full elegem van és full nem érdekel már a jó érzés minimuma sem. Baszodjon meg a világ. Benne én is. 

Már egy ideje terveztem írni, de végül mindig csak fejben fogalmazom meg a posztot és mire odajutnék hogy van időm és lehetőségem írni, akkor meg elmegy a kedvem tőle.

Amúgy meg: nagyon tetszett a banános hasonlat jót nevettem rajta :D de nem vagy banán! Én is ugyanezt éreztem veled kapcsolatban, hogy szívesen írnék csomoszor, de nehogy már ilyen cringy alaknak tűnjek, aki a másikra akaszkodik… mondjuk az már kiderült párszor hogy gondolkodásban sok esetben hasonlóak vagyunk, de vicc hogy ennyire. Én is szívesen beszélgetnék veled, és tényleg érdekes hogy ennyi mindent tudok rólad a blogod által, meg ugye te is rólam és ez milyen fura. De nem rossz érzés. Tök jó hogy vagy! :)
És tényleg jól esett hogy múltkor írtál! 

Most éppen jól vagyok már egy ideje, rájöttem hogy időnként sikerül kontroll alá hajtanom a depimet, persze ehhez az kell, hogy legyen egy jobb napom, és akkor abba a jóba kapaszkodva tudok így megmaradni. Persze ehhez mindennapos önkontroll kell, nagyon kemény, meg persze az is hogy ne jöjjön semmi komolyabb szarság, mert az könnyen visszahúz. De büszke vagyok magamra hogy egy ideje már ezt tartom.

Az is segít, hogy mostanában sok borzasztó sorssal találkoztam. Egyrészt olvastam ezt a könyvet amit egy magyar nő irt, akinek a tengerbe fulladt a 18 éves fia pár évvel ezelőtt. Féltem hogy nagyon ilyen lélekbe maró, fájdalmas olvasmány lesz ez a könyv, de nagyon érdekes volt hogy a nő kibaszott erős, aki végig intelligensen tudta kezelni a helyzetet. És nagyon inspiráló hogy valaki egy ilyen tragédiábol is fel tud állni, élni tudja az életet, mégha sokkal szomorubban mint előtte de mégis, nem őrült meg, nem pusztult bele a gyászba. Nagyon nagyon szép könyv volt. 

A másik meg a rengeteg panaszkodó anyuka a Fb csoportokban… hat mi tagadás, arany életem van hozzájuk képest. Borzasztó férjek, szörnyeteg anyósok. Semmi segítség, éjjel 10x felkelő gyerek. Aztán van egy beteg gyerek, kb egyidős Elzával, valami genetikai betegsége van ami halálos. Azt mondták az orvosok nem valószínű hogy megéli az egy éves kort. Valami felszívódási zavara van, ami miatt olyan sovány mint egy holokauszt túlélő… borzalmasan néz ki, ijesztő, csupa ránc hiszen a víz se nagyon szívódik fel benne. Néha posztol róla anyuka, hogy friss infokkal szolgáljon a gyerek állapotáról (mondjuk ez nekem fura, egy többszáz fős Fb csoportban, de oké ő így dolgozza ezt fel), és mindig mikor meglátom már görgetek tovább amilyen gyorsan csak tudok. Egyszerűen horrorisztikus látvány, nagyon rossz érzés belegondolni mennyit szenvedhet ez a gyerek, hogy életben tartsák.

Istenem kb ötödszörre állok neki ennek a posztnak Elza miatt. Szóval szociális élet:

Múltkor ráírtam redditen egy csávóra aki könyvajánlókat posztolt. Gondoltam nekem is ajanlhatna párat, persze kb 10x elnézést kertem hogy zavarom, és hogy nem muszáj válaszolnia stb, nehogy valami őrültnek nézzen. Ő meg írta hogy semmi gaz, nyugodtan írjak, úgyhogy beszélgettünk egy kicsit könyvekről. Majd mindezek ellenére egy idő után nem válaszolt… pedig eskü nem zaklattam, és csak könyvekről dumaltunk, semmi másról. Úgyhogy hat ennyit az én probalkozasaimrol…

(Sajnos tabletről írok és ez elég idegesítő, és fárasztó is egyben. )

Másik, beléptem ilyen anyuka barátkozós Fb csoportba. Rengetegen írjak ki hol merre laknak, keresnek anyuka barátnőt közös babakocsis setakhoz stb, de egyszerűen látom hogy alig jön össze ez a többségnek. Én is ismerkedtem ott, azóta is rengeteg találkozón voltam… ja nem. Ugyanez, irkaltunk egymásnak aztán valahogy kalap kabát, nem lett belőle semmi. Már le is szarom.

És akkor ugye ott van ez a hiper szuper barátnőm. A gyerekkori. Aki tok közel lakik hozzam, ráadásul január óta munkanélküli (!!!444) es ez idő alatt háromszor találkoztunk… elárulom a titkot, nem miattam lett csak ennyi. A vicces hogy most már felajánlottam hogy én megyek át hozza gyerek nélkül, addig anyám vigyáz Elzara. Ennek örült is (gondolom lusta meg irtó antiszoc, még az is fáj neki hogy át kocsikazzon hozzam), erre most mondja hogy az idióta kutyája megharapott egy másik hülye kutyát így nem biztos hogy összejön a találka. 

Érdekes hogy az egyéni probalkozasaim ilyen mérhetetlenül kudarcba fulladnak állandóan, tuti valami karmikus dolog, mert azért szerencsére az élet más területein nincsenek nagy gondjaim, legalábbis amit ne tudnék megoldani (hu ez de nagyképűen hangzott). Szociális életem is tud azért lenni, szombaton nagy családi összejövetelen voltunk, baromi jó volt, annyira hogy kitaláltuk Elza szulinapjara vissza hívjuk ezeket a rokonokat. Egy probléma van , hogy itt mindnekinek lakása van, ahol nem férnek el ennyien, egyedül anyosomekhoz tudnánk menni a kertesbe, de ott meg osszvissz van négy széjjel rohadt kerti szék egy széjjel rohadt asztallal, magyarul akkor azt is venni kene… csak erre az egy alkalomra… hat nem tudom. 

Tegnap meg évfordulós “romantikus” programot csináltunk férjemmel kettesben. Sajnos nem kell semmi extrara gondolni, csak sétáltunk a várban es megnéztünk egy múzeumot. Meg kajaltunk is egy jó de irtó drága étteremben. A vicces az volt, hogy alig ettünk reggelit, így indultunk el. Én egy tál gabonapelyhet ettem, így kb mire oda értünk rosszul voltam… de előbb végig néztük a múzeumot, csak azután mentünk ebédelni ami iszonyú rossz ötlet volt… gyakorlatilag úgy telt el ez a romantikus nap hogy rosszul voltunk végig és alig vártuk hogy együnk végre… pizzat kertünk mindketten, konkrétan be vágtam az egészet, plusz utána desszert… hat mit ne mondjak felül múltam önmagam. Mivel ugye ilyenkor az ember szervezete már totál kivan, hiába ettünk, utána tiszta komasan indultunk haza. Itthon meg ugye várt Elza… 

Szóval nehéz nap volt, mindezt a saját hülyeségunknek köszönhetjük.  

Még annyi mindenről írnék de mennem kell gyereket ellátni. Meg a háztartást… ettől is már a faszom kivan, hogy egesznap csak pakolok, mosogatok, mosógép, szárítógép, aztán megint elölről minden… 

Legutóbb igazi, velős mélyponton voltam. Azon a típusú mélyponton mikor tényleg csak egy penge kene a kezembe és nem tétováznék. Szerencsére az ilyen súlyos depresszió nem mindennapos nálam, de az igaz sajnos hogy a boldogság sem az…

Amikor jobban vagyok, küzdök. Napi szinten és óráról órára, hogy jobban is érezzem magam. Másnak ez az alap állapot, nekem meg egész embert próbáló feladat, amiben rettenetesen kimerülök mentálisan.

Negyvennyolc kiló vagyok. Terhesség előtt a versenysúlyom ötvenhárom volt. Nem bírok enni. Éhes tudok lenni, de legyűrök pár falatot és utána már fordul ki a számból a kaja. A szemem féléve nem gyógyul. Hétfőn meg is műtik. 

De a legnagyobb parám az a házasságom. Bár látszólag minden rendben van vele, egy fontos dolgot leszámítva. Sose gondoltam hogy egyszer ilyen szituba kerülök… általában fordítva szokott ez történni, és a férfiak szoktak ilyenről panaszkodni a kocsmában a haveroknak… hát én meg magamban őrlődök, kinlodok, titkolozom, meg próbálom elterelni a figyelmem róla. Ő azt mondja fáradt, hát oké. Inkább nem is gondolok erre a problémára mert instant rossz kedvet okoz ha eszembe jut. És zavar, mert ettől úgy érzem selejtes vagyok, nem vagyok igazi nő, hiába nézek ki jobban mint bármikor (már ha valaki szereti a sovány nőket). Persze tudom ha ez így marad, akkor az elég egyértelműen a kapcsolat végét jelenti. Akkor ennyi volt. Nem akarok így leélni egy életet, hiába mondtam én ezt már sok mindenre, de ebben az egyben maximálisan biztos vagyok. Akkor keresnem kell mást.

Mostanában sokat olvasok, ami nagyon tetszett Ivan Gyenyiszovics egy napja, mindenkinek ajánlom aki a sötétben él, a másik érdekes viszont Nadas Pétertől a Pince. Ne keress rá, nem fogod megtalálni neten mintha nem is létezne. De borzasztó mellbevágó. A Biblia című könyvében volt benne, mint másik rövid elbeszélés es gondoltam elolvasom azt is, ha már a Biblia tetszett… hát ez még annál is jobb volt.

Na megyek felébredt Elza.

Rettenetesen boldogtalan vagyok. 10 hónapja alig jut valami öröm az életemben. Amióta megszületett a gyerekem én sokkal rosszabbul lettem. Persze ezért szégyellem is magam, hisz nem akartam semmi esetre se olyan szörny szülő lenni mint amilyet én kaptam.

Nem is mutatom ki, amennyire lehet, egesznap teszem a szépet, kedves, aranyos anyaként viselkedek, amennyire tudok. Aztán vannak ilyen napok mikor már NEM BÍROM. Amikor azzal a gondolattal kelek, hogy jaj NE. Mar megint reggel van. Megint kezdődik ugyanaz a monoton, fárasztó, értelmetlen nap, mint mindig. 

A hála fogalmát egyszerűen úgy tűnik nem ismerem. Pedig tudom nagyon jól, tudom ám én ésszel, aggyal, hogy rohadtul szerencsés vagyok. Elza jó gyerek, nekem pedig másokhoz képest kényelmes életem van. Egészséges a gyerekem, és van napi szinten segitsegem. 

De mégis azzal kelek, hogy inkább haltam volna meg álmomban, vagy bárcsak össze pakolhatnék egy bőrönd ruhát és elhúzhatnék akárhová… elképzelem ezt a jelenetet. Ahogy kiírom egy lapra, hogy ne keressenek, elegem volt, leléptem. Ahogy utazok a szabadság felé. Ahogy új életet kezdek pl Horvátországban egy hotelben takaritokent, vagy étteremben pincernokent. Aztan persze eszembe jut hogy angolon kívül más nyelvet nem beszélek így nem is biztos hogy találnék állást… 

Szóval visszazuttyanok a valóságba. Ennek a pokolnak nagyon sokáig még nem lesz vége. Elképzelem, hogy Elza már nagyobb, és mi a férjemmel elmegyünk egy hétre wellnessezni. Ahogy ott ülök a medence szélén és tudom hogy már csak pár nap, és vége, mehetek vissza haza…

Feldobott most egy képet az iPad, amin jó pár éve a férjem látható, ahogy egy tóban fürdik, néz fel rám ahogy fotozom, mosolyogva. Bele fájdult a szívem. Az egész kép, a tó fodrozódó hullámai, a napsütés, ez az őszinte, örömteli, fiatalos mosoly… hol van ez már? Mi lett a kapcsolatunkkal? Sosem fog már így mosolyogni rám. Mindig csak a gyerek. Persze a gyerek után a második vagyok, ez így oké… de úgy érzem az első és második hely között egy hatalmas szakadék tátong. 

Tudom, hogy egész életemben ilyen depressziós, rossz kedélyű, savanyú pofa voltam, aki nem tud semmit a világon pozitívan felfogni. Tudom, hogy ez most is csak emiatt van, amit érzek. De akkor is ezt érzem, akkor is szenvedek.

Azért merem ezt itt leírni mert kezd kibírhatatlan lenni ez a némaság, ez a titkolózás. Ilyen érzésekrol nem beszélhetek senkinek, max nagyon óvatosan, a felszínt kapargatva… de érzem hogy már kezdek bele őrülni ebbe, hogy ennyire magamban tartom ezeket a borzasztó gondolatokat. 

Egyre magányosabb vagyok, bezarodnak körülöttem a falak. Valaki segítsen! Kérlek írj egy sort ha tudsz. Most minden jó szó számít.

Hát ez kemény volt. Mármint az elmúlt kilenc hónap. Az első kilenc hónap, vagyis a terhességem időszaka csodálatos volt, tele várakozással, örömmel, a növekvő pocakom nézegetésével, a rugdalózó baba lábak simogatásával.

Aztán megszületett. És azóta semmi se a régi.

Hosszú ideje már nem írtam a blogba, többek között mert időm se volt. Nem akarok most visszatekinteni úgyhogy csak röviden összefoglalom. Nehéz volt, baromira nehéz és még sokszor ma is az. Sokszor hiányzik a régi laza énem, aki mindent lesz*rt és mindenhez olyan könnyedén állt hozzá. Aki oda ment és azt csinált amit csak akart, akinek még a munkába járás is borzasztó köteléket jelentett, béklyót amitől legszívesebben megszabadult volna... hát tessék.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert Elza (nem ez az igazi neve természetesen) irtó jó gyerek, a “negyedik trimeszter” után már sokkal könnyebb lett vele az élet, és egy igazi mosolygós, izgő-mozgó, vidám baba lett. De azért anyának lenni még a legszuperebb gyerek mellett és családi segítség mellett is elég nagy teher tud lenni. Márcsak a felelősség is, amiben korábban soha nem volt részem.  Mindig olyan munkáim voltak, ahol állt felettem valaki, aki ellenőrizte amit csinálok, és aki elvitte a balhét ha gond volt... végtelenül kényelmes életem volt. Most pedig fel kellett nőnöm, nagyon durván. Egyik napról a másikra szinte, egy állandóan síró csecsemő mellett. Talán mondanom sem kell, hogy szülés utáni depressziom is volt...

Csak itt merek panaszkodni, csak itt merem leírni őszintén a dolgokat, mert ez annyira érzékeny téma, amiről nem beszélhetek nyíltan mások előtt. Rengetegen kiírják minden gondjukat a különböző babás Facebook csoportokba, kiteregetik a szennyest, hogy milyen rossz dolgokat művelt aznap a ded, vagy hogy mennyire elegük van az anyasagbol, én meg arra gondolok hogy ezt így névvel arccal hogy merik? Mi lesz ha felnő a gyerek és visszaolvassa majd ezeket a szövegeket amiket az anyja irt, vadidegeneknek? 

Szóval... hiányzik a szabadság, a szabad élet, hiányzik az amikor nem volt görcs folyamatosan a gyomromban. Hiányzik hogy csak így magamért csináljak valamit. Hiányzik hogy egyedül vagy a férjemmel kettesben csináljunk valamit. Hiányzik a kirándulás, a túrázás, az utazás, a nyaralás. Hiányzik a munkahely, a társaság, hogy ne csak anyámmal és a férjemmel tudjak beszélgetni, és néha napján egy szem barátnőmmel. Hiányzik a spontaneitás. Hiányzik a szex. Hiányzik az, hogy velem törődött a férjem vagy anyám. Hiányzik a tévézés, a hangos zenehallgatás, a befelé fordulás. Hiányzik az animézés. Hiányzik a szépen felöltözés. Hiányzik hogy az lehessek aki vagyok, hiányzik önmagam. 

És ha végre Elza nagyobb lesz és végre kicsit felszabadulhatnánk... akkor kezdhetjük az egészet elölről egy második gyerekkel... 

Nem, nem vagyok boldog. De ha ismernél, nap mint nap látnál, azt hinnéd az vagyok. Azt hinnéd minden rendben van velem, hogy tökéletes anyuka vagyok, jól nézek ki, bár kicsit fáradtan... de van segítségem, a gyereknek van külön szobája és a férjem is rendes apuka. Jól is vagyok egyébként, egyszerűen csak, hiányzik az a a valami...

Nem igazán tudok mit írni így mesélek az új visszatérő álmaimról. 

Ezek nem olyan élesek mint a korábbiak. Nem kifejezetten bűntudatról vagy régmúlt fájdalmak felhánytorgatásáról szólnak. Mondhatni egész jó álmok. A réges-rég halott kutyám van velem újra, itt él, mintha mi sem történt volna azóta. Apám is sokszor szerepel ezekben az álmokban, szintúgy hús-vér valójában. Történetekre nem is emlékszem, nem olyan jól körülírtak ezek mint a korábbi rémálmok. De a hangulatuk azt hiszem minden szempontból kellemesebb.

A másik kutyámmal ritkán álmodok, pedig vele kapcsolatban sokkal súlyosabb és fájóbb az emlékezés és a bűntudat. Pedig csak rövid ideig élt velem, nem hozzám kötődik, nem velem fog találkozni a Menyország kapujában, hanem a jelenlegi gazdáival. Mégis olyan szívbemarkoló az egész ha rá gondolok. Sokkal jobban fáj minden másnál. Bízom benne, hogy ez az egész segít majd az anyaságban, hogy jó anya legyek. Persze ostobaság összehasonlítani a 18 éves énemet egy 30 évessel - de mégis szarul érzem magam a történtek miatt. És bízom benne hogy azt amit neki nem adhattam meg, majd meg tudom adni a gyerekemnek. 

Biztosan ezért változtak meg az álmaim is. Sok a rémálmom ettől függetlenül, de ez állítólag terhesen normális. 

A gyerekkoromból vannak bizonyos napfényes képek. A lakásunk jó nagy volt, régi önkormányzati, sokszobás, magas belmagasságos förmedvény. De nagy és szellős. Mindig úgy él bennem, hogy tele volt élettel - mindig volt nálunk valaki - és fénnyel. Pedig sok öröm ott nem ért, vagy legalábbis nem emlékszem rá. De a napsütéses emlékek megmaradtak. Nem is emlékszem téli sötét délutános, vagy hideg zord képekre. 

Megváltozott a világképem a koronavírus kapcsán is. Hihetetlen hogy egyik napról a másikra a jól kiszámított, kiporciózott életem, az elkövetkező hónapok, félév tervei romba dőltek. Hogy a vágyott utazások elmaradnak, és a négy fal közé szorulok. Hogy a terhességemet végig kell aggódnom, nemcsak a vírus miatt, hanem hogy vajon sikerül-e eljutnom minden vizsgálatra. Mi lesz a járvánnyal, mire szülök? És utána? Ki tudja meddig tart ez az egész, meddig kell rettegésben élnünk majd egy kisbabával, nehogy hazahozzuk neki a koronavírust.

Ezek a dolgok aggasztanak. Holott valószínű hogy így is könnyen túlesnék a betegségen, mert jó az immunrendszerem. De azért jó lenne ha előbb utóbb előállnának a vakcinával.

A barátnőm meg... máskor is írtam már róla. Nem törődöm, érdektelen. Olyan aki mindennap rámír, de mint egy hülyegyerek: sose arra válaszol amiről előtte beszéltünk, nem reagál a történeteimre, viszont mindig küld egy kutyás videót, mintha engem is legalább annyira érdekelne ez a labrador vagy golden retriever vagy mi a szösz. Mert neki az van. És így mindig csak olyan videókat néz amiben ilyen kutya van. Én bármilyen kutyáról szívesen nézek videókat, ámbár nem ez a hobbim.

Szóval elég elszigeltnek érzem magam ezáltal, hogy az egyetlen korombeli, gyerekkori barátnőm is teljesen hasznavehetetlen. Mindig csak a munkára panaszkodik, hogy ő home office-ban is megszakad... egyrészt örüljön, hogy nem rúgták még ki mint többezer másik embert mostanában, másrészt ezer és egy lehetősége lett volna váltani. Sosem tette. Így viszont alkalma adódik mindenkit irigykedve utálni, akinek nem olyan borzalmas a munkája mint neki. Meg a retrieverek, ugye. 

Így nem csoda, ha nem sok kedvem és alkalmam van rá, hogy a terhességgel kapcsolatos érzéseimről, félelmeimről beszéljek. Vagy ha beszélek - nincs reakció. Kutyás videó esetleg.

Munkába is keveset járok, ezért elég kevés interakció jut nekem nap mint nap. Hát ez egy ilyen szitu. Furcsa lesz elmesélni a gyereknek, hogy a Nagy Koronajárvány idején született. Vajon megváltozik a világ ezek után..? Végre észbekapnak a kormányok és foci meg celebek helyett az egészségügy és kutatás lesz a húzóágazat? Jó lenne ha ennyi haszna legalább lenne az egésznek. De addig még sokaknak kell meghalni...

Kb. egy évvel ezelőtt írtam ide utoljára, teljesen "más állapotban", teljesen kifordulva magamból. Teljesen más ember képét látom a blogon, mint akit ma a tükörben. Vajon milyen lesz anyukaként egy féléves babával..? Meglátjuk. Talán írok akkor.

Adja az Örökkévaló, hogy így legyen. Minden rendben legyen.

Újra itt. Már régóta szerettem volna írni, de a munkás hétköznapok mellett nem tudok szinte soha egyedül maradni - és ha mégis, akkor szeretem kihasználni a szabadidőmet másra.

Mostanában átalakult a világképem. Nem akarom azt mondani, hogy a depresszióm, mert az már olyan elcsépelt lett. Pedig valóban... a depresszióm, ami korábban frusztrálttá tett, ami állandó hiányérzetet generált bennem és amitől folyton azt éreztem belepusztulok a fájdalomba, mert kimaradok valamiből - mostanra beletörődő lett. Ma már nyugodtan jelentem ki hogy az élet szar. Az élet nem szól másról, mint a végeláthatatlan küzdelemről, a nagybetűs túlélésről. Arról, hogy a napok csak teljenek és teljenek, így vagy úgy, de bírjuk ki. Éljük túl a mai napot, aztán a holnapot és a holnaputánt... valahogy. Akárhogy. Legyünk túl rajta, minél kevesebb szívással, szenvedéssel. 

De ez egy boldogtalan élet. Boldogtalan, de élhető. És ez borzasztó valahol. Pedig szinte mind így élünk. Vannak néhányan - nagyon kevesen - akik ki tudták maxolni az életüket, akik megtalálták az élet értelmét, és boldogok is nagyrészt benne. De ez k*rva ritka. A többség csak szopja a f*szt nap mint nap. Hát ennyit a közhelyekről. Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy ma már másképp tekintek az életre: míg régebben zavart és a szívembe mart az érzés, hogy értelmetlenül és feleslegesen telnek egymás után a napjaim, éveim, és én semerre sem tartok, nem fejlődök, nem leszek szebb, okosabb, ügyesebb, népszerűbb, és úgy általában jobb, hanem épp ellenkezőleg, csak épülök le a tévénézésben, hétvégi kanapén fetrengésben, és egy unalmas adminisztratív, agysejtromboló munkában - ma már tudom hogy örülnöm kell annak, hogy nem sokkal rosszabb minden.

Szétestem. Bipolárissá váltam. Reggelente a busz ablakából nézem a Dunán kajakozókat és majd eleped a szívem az irigységtől. De amint rákeresek egy szervezett kajakos oktatásra, elmegy a kedvem az egésztől.

Raftingolni akarok és barlangászni. Teljesen be vagyok pörögve, mikor rátalálok ilyen programokra, és alig várom hogy beírhassam a naptáramba. Férjem rendkívül örül neki. Úgy kell kierőszakolni vele a legkevésbé megerőltető programot is. De nem panaszkodhatok, legalább eljön. És hát ugye nincs más, senkim.

Sok hülye szar ember. Barátnők… egyiket évben egyszer lehet rávenni egy találkozóra, messengeren is heti egyszer reagál. A durva ebben, hogy nincs neki se senki más barát, csak a pasija, meg a családja, szóval undorítóan betegesen antiszoc lett, hogy úgy mondjam.