Szóval olyan jó lenne írni, de olyan kevés énidőm van, mikor magam lehetek.

Mostanában éppenséggel hiper-szuper volt minden. Készülünk az esküvőre, a kapcsolatunk boldog, a munkahelyen egésznap nevetünk és poénkodunk, szóval maga volt a tökély minden.

Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, a kollégám, akivel meglehetősen mély baráti kapcsolatban vagyok és gyakorlatilag aki miatt nem akarok munkahelyet váltani, szóval ő, az én kis "második szerelmem" (erőteljes idézőjel) egyszercsak nem szólt többé hozzám. Hátat fordított nekem. Ha reggel bejött, nem köszönt nekem.

A történet nem olyan izgi, hogy minden elemét kivesézzem, végülis happy end lett a sztori, kiderült, hogy csak egy buta félreértés volt, ami miatt megharagudott rám, aztán kibékültünk.

De amit én lerendeztem baszki.

Rosszul esett rögtön, hogy nem szól hozzám és le se szar. Főleg úgy, hogy akkor még fingom nem volt mi baja van velem, mit tettem, hogy ezt érdemlem. A feszültség csak nőttön nőtt bennem és egyre szarabbul voltam.

Anyámtól kértem nyugtatót. Kb akkor nyugtatóztam utoljára mikor súlyos depis voltam évekkel ezelőtt, akkor is csak hébe-hóba, piálással egybekötve. Aztán ezen a szép reggelen, mikor ismét nem köszönt a srác, ráadásul elkezdett valakivel hülyéskedni - láthatóan jól érezve magát, miközben én magamban szenvedek - hát elkezdtem kiborulni. De durván. Remegni kezdtem egész testemben, a szívem majd kiugrott a helyéről, úgy dobogott, hiperventilláltam, majd sírógörcsöt kaptam, mindezt ott mindenki előtt...

Bekaptam gyorsan a nyugtatót. Aztán felhívtam a vőlegényemet - aki szintúgy ismerte az egész sztorit - neki is sírva könyörögtem, hogy mondjon valami vigasztalót.

Mit ne mondjak, ha ezek után nem tartanak full beteg idióta őrültnek, akkor soha.

Ilyen "idegrohamom" soha nem volt. És mindezt egy ilyen apróságért - mert nem szólt hozzám három napig valaki akit kedvelek.

Nincs magyarázatom a viselkedésemre. Oké esküvő, sok feladat, stressz, leszívja az energiáimat. De ez...? Teljesen szétcsúsztam. Amolyan borderline-osan.

Jó oké, már ezer éve jól vagyok, boldog vagyok és kiegyensúlyozott. Szeretem az életem minden momentumát. Épp ezért ért meglepetésként ez a súlyos kiborulás. Tényleg el nem tudom képzelni mit hihettek a kollégáim ezek után...

Szégyen...

De azért bevált. Egy nő sírástól elcsukló hangjától minden férfi szív megszakad. Erre találták ki. És ez vezetett a kibéküléshez is. Persze a nyugtatózás már cinkesebb sztori...

Utána is aggódtam, hogy a békülés ne maradjon ennyiben, hanem újra kanyarodjunk vissza a régi kapcsolatunkhoz. Hogy nehogy ne szeressen ezek után....

*

Egyébként nagyon érdekes. Mindig ekörül forog a depresszió-spirálom. Embereket megkedvelek, de valami olyat tesznek vagy mondanak, ami a lelkembe hatolóan fáj, amire persze nem tudok tárgyilagosan, racionálisan reagálni. Fáj és szenvedek. És akkor azt mondom, hogy rohadjon meg az illető. És többé nem szeretem. Utálom. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, míg teljesen elhidegülök valakitől, addig tart a szívfájdalom. Utána meg, ha sikerül is érzelmileg lezárnom magamban a dolgokat, jön a magány érzése. Hogy akkor nincs senkim a páromon kívül. Hogy egyedül vagyok, hogy senki se szeret. Hogy mikor azt hiszem végre valaki...- akkor kiderül hogy nem is. Ez ismétlődik újra és újra és újra. És többé nem tudok ugyanúgy tekinteni a személyre, még ha idővel újra jóban is leszünk.

Pedig semmit se csinált. Csak kedves volt velem, jófej volt velem, én pedig azt a következtetést vontam le ebből, hogy szeret. Csupán tévedtem. De ez akkoris fáj, és hirtelen üresség támad bennem. Egy embert aki a szívem közepén volt, egyik napról a másikra ki kell radíroznom onnan. Miközben ő nem sejt semmit, nem lát ebből semmit, ugyanúgy telnek a napjai mint mindig, és ugyanúgy érez irányomban mint addig. Senki számára nem változik semmi. Csak én szenvedek, csak én rágódok. És küzdöm vissza a depresszív érzéseket a feneketlen mélységbe.

Jelen helyzetben is szarul esik, hogy kibékültünk - és mintha mi sem történt volna. Mintha csak egy jelentéktelen összezörrenés lett volna, hogy ki szereti jobban a telet, ki a nyarat. Ha szóba kerül, nem is beszél róla, ha célzok rá, fel se veszi. Neki egyszerűen nem jelentett semmit. Vagdalkozhatnék, hisztizhetnék, lehetnék dühös - de mit érnék el vele? Jobban szeretne? Inkább csak bolondnak nézne. Akkor meg minek fejezzem ki az érzéseimet? Minek..?

Talán már tényleg így marad örökké? Nekem nem lesz soha egy jó barátságom? Egy olyan amiben szeretjük egymást, és ugyanannyira fáj neki, ha én megsértem őt, mintha fordítva történik? 

De hát nem kaphatok meg mindent.