Borzasztó magányos vagyok.

Hihetetlen, hogy egykoron ez a blog a depressziómról szól. Most meg arról, hogy minden okom megvan rá hogy depressziós legyek, de minden erőmmel azon vagyok, hogy nehogy belesüppedjek az önsajnálat poklába.

De jelen helyzetemben nem tudom meddig fog ez tartani.

A magány a legrosszabb. Nem fizikai értelemben - a nap nagy részében mindig van körülöttem valaki, mindig van kihez hozzászólnom, van kivel beszélgetnem. De az igazi, lelket rágó dolgokról nincs kivel.

Magamban kell feldolgoznom mindent, és persze ilyenkor jutok el oda, hogy posztot írjak. Mert nincs senki de senki akinek elmondhassam.

Az egyetlen barátnőm, akivel facebookon tartjuk a kapcsolatot, neki megírom néha mi bánt, de van hogy nem is reagál, vagy ír valami sajnálkozót azt kész. Ennél a semminél, még egy blog is jobb, amire senki sem válaszol.

A férjem nem érti meg amit csinálok, amit gondolok, ahogy érzek. Próbálja, de mintha a teknősnek magyaráznám a repülést.

A kollégák távolságtartóak. De ha nem lennének azok, akkor is márcsak egy hetem van a teljes nihilig. Utána helló munkanélküliség...

Mindig úgy gondoltam magamra, mint aki minden szar helyzethez tud alkalmazkodni, aki minden traumát előbb-utóbb fel tud dolgozni, aki túl tud lépni a rossz döntéseken.

De most nem megy. Rágódom és rágódom. Naponta többször mondom magamnak, hogy gyűlöllek. A múltat bánom, a jelenemet bánom, a jövőtől tartok. 

Soha nem lesz már semmi olyan jó, mint néhány hónapja. Mindenem megvolt és én úgy dobtam el magamtól, mint a szemetet... most pedig bánhatom egy életen át.

Minden emlék halálosan fáj.