"Don't you dare cry at my funeral. Because I've been dead for years now. My body has just finally caught up with my soul."

Azt hiszem a depresszió lényege a folyamatos reménykedés és csalódás körforgása. Azért voltam olyan mélyen, mert van egy elképzelésem a boldog életről, a tökéletes világról, melyet természetesen el nem érhetek soha, még csak részlegesen sem. A lelki szemeim előtt lebegő gyönyörű kép, és a valóság hányingerkeltő szürkesége és feleslegessége közti óriási szakadék teremti meg a depressziót.

Az átlagemberek ezért nem depressziósak. Mert az ő elképzelt képük egyszerű - munka, karrier, házasság, gyerekek, kertes ház - normális országokban könnyedén megvalósítható álmok, melyek azért Mo.-n is elérhetők bizonyos mértékben. Ha nem is nagy karriert és sok pénzt, ha nem is rózsadombi kertes házat és külföldi nyaralásokkal tarkított életet, de egy átlagosat - azt itt is meg lehet valósítani. Kisebb a távolság az álom és a valóság között, hisz előbb vagy utóbb szegényebb vagy gazdagabb léptékkel, de be fog következni az egyszerű tucat-álomkép.

És akkor itt voltam én. Akinek túl színes volt a fantáziája és nem volt képes túllépni rajta. Időről időre igen. Rövidebb időszakokra elfogadtam a tucat-álomképet. De mindig jött valami ami kilendített, ami megmutatta, hogy az egész így nem jó, valahogy nem kóser. És ez egyet jelentett a depresszióval.

De most már vége. Azt hittem a depressziónak akkor lesz vége, ha boldog leszek, elfogadva a világot és az életemet olyannak amilyen, örülve az apró dolgoknak. Azt hittem talán majd gyógyszert kapok rá, vagy valahogy kinövöm ezt.

Valójában beletörődtem. A boldogtalanságba. Elfogadtam, hogy ez a világ sosem lesz olyan, mint a képzeletemben. Sosem lesz olyan életem, amilyen mindenkinek járna ezen a földön. Sosem leszek valaki és ha leszek is - súlytalan lesz az a sors is. Ahhoz képest amilyen lehetne - a fejemben.

Már nem is tettetem az egészet. Majd eljön a halál és talán, ha az Ö.való megkegyelmez, akkor olyan világba kerülhetek, amilyenbe szeretnék. Ha nem, akkor is vége lesz egyszer ennek az egésznek. Addig se élem az életemet ebben a világban. Ahogy sose tettem, csak nem vallottam be magamnak. Könyvek, filmek, animék, mangák... mindig ezekben éltem, mindig. Sose itt. Sose Mo-n, sose Bp-n, sose a párommal a társasházi lakásunkban. Sosem ezen a földrészen és nem ezen a bolygón. Nem vagyok itthon és amíg élek, nem is leszek.
És ezt elfogadtam. Fásult és örömtelen vagyok, de már nem depressziós. Ez a totális beletörődés.

Vajon egyedül vagyok a világban? Sokat gondolkozom azon, vajon egyedül vagyok-e a hitrendszeremmel, és ha nem, találkozom e valaha olyan emberrel, aki csak megközelítőleg úgy gondolkodik erről mint én.

A hitrendszerem címszavakban összefoglalva: spirituális, agnosztikus, intelligens teremtés, mátrix, reinkarnáció, számítógépes-videojáték-világ. Részletesebben: abban hiszek, hogy a számlálhatatlan párhuzamos dimenzió közül épp az egyikben élünk (nem a legjobbikban, mondjuk amolyan pokol-világban), de van rengeteg másik, szintrendszerben felépülve, ahova karmánkat tisztogatva lépegethetünk, ha akarunk. És valószínűleg a Valós világban lévő testünk, agyunk, szellemünk, spirituális lényünk akármink akarta ezt az egészet, ezt a játékot, ami nem komolyabb, mint végigvinni egy GTA-t. Tudatosan választottuk ezt, hogy leszülessünk e világokba, talán mert - mint a mátrixban - a Valós világ annyira szörnyű, vagy, amiben inkább hiszek, annyira jó és tökéletes, hogy már nem tudtunk hova tovább fejlődni, nem tudtuk mivel elütni az időt - mint valamiféle Mennyországban. 

Ennek célja pedig nem más, mint némi tanulás, némi önfejlesztés-megismerés, másrészről pedig játék, szórakozás, unaloműzés. Le van korlátozva a tudatunk, hogy ne tudjunk magasabb szinteken gondolkodni, és ne jöjjünk rá, hogy mi ez az egész. Épp ezért, a halál semmi más, csupán vagy szintlépés, vagy a játék újrakezdése a nulláról. Akik rosszul teljesítenek - nem valami univerzális erkölcsrendszerhez, hanem saját magukhoz, kijelölt céljaikhoz képest - azok kezdik elölről ugyanitt, akiknek pedig sikerült fejleszteniük személyiségüket, azok szintet léphetnek egy újabb és valószínűleg jobb világba. 

Ez az egész egy szimuláció. A szekrény belseje nincs ott, mikor nem nézünk bele. A szoba sincs itt, mikor senki sem tartózkodik benne és az ablakokon se lát be senki. Ahol nincs senki, és amit épp nem figyel meg senki, ott nincs is semmi.

Éppen ezért, egy pillanatig sem veszem komolyan ezt a világot. Nem félek a haláltól, ami nem is volt félelmetes a száz évvel ezelőtt élt embernek, de a mai, szargalacsinos életéhez mindenáron ragaszkodó ember számára valami szörnyűséges végzet, amivel megszűnik minden, nem tülekedhet tovább a tescoban az akciós sonkáért és csirkefarhátért.

Persze a hitrendszerem alapja eléggé hasonlít a hindu hitvilágra, és valóban, az áll hozzám a legközelebb. De nem vagyok a dogmák híve, így egy vallást se tudtam soha magaménak. Semmi újat nem találtam ki, csak összeszedtem abból a temérdek anyagból, amit életem során olvastam. A halál pedig nem riaszt, sőt.

Jelenleg úgy érzem magam, mint Clark Kent. Mint aki embertestbe született, de valójában egy távoli bolygó szülötte, aki nem érti, miért viselkednek itt az emberek úgy, ahogy. Megpróbál normális életet élni, de tökéletesen sosem tud beilleszkedni. Persze ő szerencsés, a szuperképességeivel egész jól eléldegél, és célt, értelmet kap földi léte, míg velem sajnos nincs így. Én csak itt vagyok és várom, hogy értem küldjenek az én igazi világomból, ahol igazán otthon vagyok, ahol igazán boldog vagyok. Várom, hogy jelentkezzen az én Jor-El-em. Várok és várok. Talán halálomig kell várnom. 

De addig is itt vagyok a siker és pénzhajhász fogyasztói társadalmamban, ahol semmi másról nem tudok emberekkel beszélgetni, csak dolgokról, tárgyakról, eszközökről és műsorokról, és ufóként élem mindennapjaimat, miközben ők azt hiszik depressziós vagyok, vagy legalábbis nem normális. Pedig csak egy outsider vagyok, semmi több.

Kibaszott nonkomformista vagyok. Hogy a büdös francba tudnék alkalmazkodni egy világhoz, ahol nincs baj azzal, hogy gyerekeket vernek, molesztálnak, vagy nőket erőszakolnak a nyílt utcán, egy olyan világhoz ahol teljesen normális, hogy kizsákmányoljuk a bangladeshi munkásokat, hogy napi egy dollárért iphone-okat rakjanak össze, vagy tucatárut gyártsanak a H&M-be? Kibaszott nonkomformista vagyok mert ez engem zavar, és zavar, hogy a Közel-Keleten újságírókat fejeznek le és keresztény gyerekeket és nőket tartanak szexrabszolgaként, míg bele nem halnak a sérüléseikbe, kibaszott nonkomformista vagyok, hogy nem bírom nézni a éhező 3. világbeli embereket, a fekélyes testüket, míg itthon naponta kijön egy cikk arról, hogyan adjunk le egy hét alatt 3 kilót. Hányok ettől a rohadék világtól.

És attól, hogy a nyugati társadalom mindennapi problémái közé olyan iszonyú fontos kérdések tartoznak, hogy ugyan, a mocskos buzik mit masírozgatnak évente egyszer, vagy egyáltalán minek léteznek, minek mernek szerelmesek lenni egy másik emberbe, uram bocsá kivenni egy koszos tetves árvagyereket és jól elrontani a kis szerencsétlen kölyköt azzal, hogy szeretetben nevelik fel. Mert ugye a heteró családok bezzeg..! Azokról csak jót hallani! Milyen jó dolguk volt a szigetszentmiklósi heteró család gyerekeinek is, de elég csak a szomszédot hallgatni, akik minősíthetetlen hangnemben kiabálnak a 3 gyerekükkel, csak mert azok rosszalkodnak, mire persze az emberben rögtön felötlik, ha nem bírsz el velük minek szültél rögtön hármat...?

De sok más vetülete van ennek a csodás rothadt emberi létnek, ahol az embereket semmi más vágy nem fűti az életben csak a pénz és a még több pénz, a jó cuccok, hogy lekörözze mindenben a volt osztálytársát vagy a kollégáját, minek van annak egy 3 milliós autója, biztos apuci besegített, vagy adót csalt a rohadék... semmi más gondolat nehogy az átlag ember agyába férkőzzön csak a pénzszerzés és a versengés, és az utálkozás, ha valakinek a legújabb iphone-ja van, és rögtön már nézzük is az ebay-en, hátha lehet olcsón egy refurbished-et venni! Ó hurrá, van 200ezerért, hát ezt szinte utánunk dobják!

És mi az, te nem bulizol minden héten legalább háromszor? Hát van neked életed??? Haha. Hát mit csináltok szombat este, punnyadtok és nézitek a tévét? Hány évesek vagytok, kilencven? Haha. Ne merj másképp élni mint a többség, mert akkor kibaszott gáz vagy, egy kocka, biztos xbox-ozol is, de minek, hát ott a való élet! Hát az annnnyival jobb és értelmesebb, főleg amit a csodálatos ismerősök élnek, a buliból buliba, részegségből részegségbe, hányásból hányásba járók élete! Mert most ez a helyes, ez a jó, ezt kell imádni, mert akinek 30 évesen nem ment még tönkre a mája az mit sem tud az IGAZI életről.

Mert hát mi az élet? Te hiszel Istenben? Fúúú de gáz. Hát én elolvastam egy féloldalas wikipédiát a fekete lyukakról és múltkor az egyik házibuliban, hajnaltájt bekapcsoltuk a NatGeot is, úgyhogy én mindent tudok a világegyetemről. Életemben nem láttam még könyvet közelről, de menő vagyok, mert tudom ki az a Stephen Hawking, láttam is róla az életrajzi filmet, atyaég de mekkora nerd vagyok haha! De ne merd felhozni a kvantummechanikát, mert az már csak okoskodás, tiszta ciki, meg párhuzamos univerzumok, haha akkor lehet hogy egy párhuzamos uniban épp most dugok meg egy másik nőt, haha! Nem olvastam ugyan semminek utána, de mindenben szakértő vagyok, most épp ateistáskodni divat, mindegy miért, mindegy mi az alapja, mindegy, hogy Einstein vagy Hawking mit gondol istenről, amíg ez a közvélemény, de ha egyszer mégis kiadna egy könyvet az intelligens teremtésről, akkor persze rögtön abban fogok hinni! Persze csak 5 év múlva, mire begyűrűzik hozzánk az infó, valamelyik facebook ismerősöm kirak egy nemkutya.com-os linket, akkor bizony nagy hívője leszek! Persze több tudóst nem ismerek, mert mások nem tolószékesek, csak ezt az egyet, de az épp elég hogy geci okosnak érezzem magam.

Neked nem tetszik ez a valóság? Nyomod a videojátékokat? Geek. Megállás nélkül fogyasztod a könyveket? Nerd. Nem abban a ruhában jársz amiben mindenki más? De hisz ez a divat! Tök nyomi vagy. Pedig egy szakadt póló most csak 5000 a New Yorkerben! Hát meg a Glamour-napok, hát te nem mész? 15%-kal olcsóbban vehetsz meg egy 20ezres sálat! 

Micsoda zenéket hallgatsz te, hát hol a jó öreg David Guetta meg Avici? Hát mi ez az őrült gyilkos zene, nem normális, beteggé tesz! Ja hogy a szövege rendkívül mély, üzenetet hordoz és ne adj isten még igazi hangszerekkel játsszák, nem pedig számítógéppel? Akkoris őrültek ezek a hosszúhajú fekete pólós szörnyetegek. 

Miért nem tetszik ez a világ? Ott a vadiúj okosteló a kezedben, megvan mindened, néha napján pedig megengedhetsz magadnak egy shoppingolást is a Westendben. A szarmunkával megkeresett pénzed pedig minden hétvégén elköltheted bulira, piára, de nehogy elszívj egy füves cigit, mert az épp most illegális, úgyhogy totál gáz drogos köcsög vagy, de ha 2 hónap múlva legalizálják akkor már nem lesz drog, akkor csak egy újfajta cigi lesz és akkor már oké. Azzal nincs baj, hogy 6 féle antidepresszánst meg nyugtatót szedek, mert azt orvos írja fel. Ha orvos azt mondja, az jó, akkor az jó és kész. Leinni magad, hogy másnap ne emlékezz rá kivel feküdtél le és gyógyszereket szedni coool és király és menő, de leülni egy mélyebb beszélgetésre és körbe adni egy füves cigit... hát szavaim sincsenek rá, fúj! Apage Satanes!

És még folytathatnám. Hol a sor vége? Nincsen vége, örökkön örökké írhatnám ezt a posztot, és nem lenne vége, kibaszottul nincs vége, mert kibaszott nonkomformista vagyok. De ez nem megy majd az index főoldalára, mert nincs benne politika, nincs benne hármaszsex, nincs benne semmi olyan ami kattintásgenerátor. Nem írok egy volt prosti vallomásairól vagy a swingeres kalandjaimról (nem voltak), és nem írok arról a kormányról se, amelyik mocskosabb az összes eddiginél, mert ők csupán végtermékei a mai (magyar) társadalomnak, reprezentatíve mutatják a fenti problémákat, hiszen minden népnek olyan kormánya van aminőt megérdemel. Nem érdekel, mert a probléma ennél mélyebb, belülről jön, a kibaszott emberek rothadék lelkéből, akik elfogadják, hogy az 5ezres fastfashion pólójuknak az az ára, hogy gyerekrabszolgák varrják valahol kurva messze (ami elég messze van az már nem érdekel, de már az se ami a szomszéd országban zajlik, hülye ukránok mit kellett pattogni a nagy és fenséges Oroszország ellen), elfogadják, hogy az az ember igazán, akinek többszázezres kütyüje van, mindegy hogy egy lopottat vett akár a vaterán, mert különben körberöhögik a metrón, ha előkapja a gagyi 20ezres telefont. 

És nem Mo.-val van a probléma, közel sem, ha így lenne minden gondunk megoldódna egy költözéssel. De az egész világ mocskos. És ne jöjjön senki a libsiző dumával, mert ahol nincs liberalizmus se jobb semmi, és annak előtte se voltak a fenti problémák megoldva, és boldog afrikai gyerekek is aligha szaladgáltak a pusztán, 100-200 évvel ezelőtt, mert akkor meg elhurcolták őket rabszolgának, és a helyi üzem helyett akkor a tengerentúlon dolgoztak.

És ha ezek után megkérdezi valaki, miért nem akarok ebben a világban élni, és miért nem hiszem, hogy az a pár önkéntes, akik ledobják az ételt nagy dobozokban az éhezőknek, vagy akik fellépnek a kizsákmányolás ellen, és elérik, hogy öngyilkos hálókat feszítsenek az ázsiai üzemek alá, vagy felszólalnak az ENSZ-ben, hogy jaj de szar az arab kislányoknak, hogy 8 évesen férjhez kényszerítik őket, és 5 gyerek szülése után 14 évesen meghalnak, hogy ez sokat segítene, azokon a néhányokon kívül akiknek épp tényleg sikerült egy fokkal jobbá tenni az életét, de csak halat adtak és nem tanították meg halászni őket - na annak megmutatom ezt a posztot. Éljél a csodás zárt világodban, Nyugat-Európa közepén, ahol anyuci apuci mindent megvesz, összvissz gondod a tanulás, vagy a munka, a pasizás, vagy a lakás berendezése, hogy kivel menj bulizni, vagy melyik tucat hollywood-i üres szart nézd meg a moziban. És ha nincs is ekkora szerencséd, akkor sem fogsz éhen halni, mert egy olyan országban élsz ahol létezik szociális háló, ahol van orvos, aki ellát, mégha 3 órát is állsz sorba és bunkó paraszt is az orvos (de arról is ő tehet, hogy keveset keres, hát rohadjon meg attól még lehetne kedves hogy 18 órája folyamatosan dolgozik havi 120ért, hát az isten pénze se elég neki! igaz én 180ért se megyek adatrögzíteni, mert én aztán nem akárki vagyok, meg kell a pénz az LCD-tévére no), és ahol létezik a minimálbér fogalma, és ha megtámad egy rabló, elmehetsz a rendőrségre, mégha be is szólnak, hogy mit kerestél te éjszaka miniszoknyában az utcán, hát te kis kurva, de akkoris lesz jogi eredménye a dolognak és nem maffiába verődve kell megvédened magad, mint Rioban, mert nincs más.

Ennyi, nem folytatom.

Egy kibaszott nonkomformista.

Most jól vagyok. Ami azt jelenti, hogy az évtizede tartó hullámhegyek-völgyek váltakozásának örökös ismétlődésében épp fent vagyok. Már nem áltatom magam azzal, hogy vége, meggyógyultam, megváltoztam és mostantól örökké ilyen leszek. Adja az Ég, hogy így legyen persze, de jónéhányszor éltem már át ezt a fent-állapotot és csodák csodájára, mindig jött egy pont mikor visszazuhantam, okkal vagy ok nélkül.

Most visszaolvasva mondjuk az elmúlt egy évben írt posztjaimat, konkrétan sokszor nem is értem miről írtam. Mit akartam mondani ezzel vagy azzal, nem tudom, és ebből látszik, hogy depis mélypontjaimon mennyire kifordulok magamból, mert a normális énem még csak meg se érti, mire céloztam vagy mit éreztem egy-egy posztban. Teljesen megkattanok ilyenkor.

Most jól vagyok. Ki tudja meddig. Most épp szünet van, vége a vizsgaidőszaknak, kifújhatom magam. Most egy rövid ideig agyalnom se kell az eljövendő problémákon. Ott vannak már azok, látom őket a horizonton, de még messze vannak, nem ma és nem is holnap kell vesződnöm velük. Addig vagyok boldog, amíg ez tart.

A boldog posztoknak persze nincs értelme, mert nincs miről írnom. De nem akarom, hogy ha esetleg meghalnék, és megtalálná ezt valaki, azt higgye, napjaim nagyrésze borderline-os őrületben, önkifordulásban, agybetegségben telt. Mert nem. Vannak hosszabb időszakok, mikor szarul vagyok, és ha jön egy csúcspont, akkor itt kiokádom magamból a fájdalmat. Aztán vannak olyan időszakok, mikor csak a stressz nyom le, és ideges is vagyok, de amúgy minden oké. És vannak hosszabb-rövidebb boldog időszakok, mikor normális vagyok és szinte olyan színben látom a világot, amilyenben az egészséges emberek szokták. Szeretném ha mindig így lenne, mert ilyenkor vagyok a legtöbbre képes, energiám teljében vagyok és nem zavar semmi. A párkapcsolatomban is megmutatkozik ez, és ilyenkor nem is értem, hogy viselte el a depressziós szakaszomat.

Remélem ha meghalok, egy ilyen időszakban halok meg. Mosolyogva.

Álmomban a tengerrel álmodtam. A tengerben fürödtem, úsztam, a verőfényes napsütésben, ahogy oly sokszor már a "szabadság-álmomban". Igazi boldog karácsonyi álom volt. Elvittem sétálni M-et, a kutyámat, mintha mi se lenne természetesebb ennél, hogy ő ott van velem. Levittem sétálni a tengerpartra, talán még be is mentünk a vízbe. Boldog álom volt.

De a valóság sajnos fizikai, kézzel foghat dolgokból áll, kertes ház, kutyák és gyerekek. Ezek a prioritások.

Álmomban viszont ott vagyok ahol akarok, azokkal akiket a legjobban szeretek. Egy olyan világban, ahol békésen, boldogan együtt lehetünk. Remélem eljön ez a világ...

Majd meglátjuk harminc év múlva.

Boldog karácsonyt.

A depressziósoknak nem adatik meg a nagy szerelem. A depressziósoknak nem jön el a Nagy Ő - fehér lovon - hogy egyetlen csókkal felélessze a sötét álmokból és kiemelje az üvegkoporsóból a lányt. A depresszióst nem lehet kiemelni onnan, mert nem hagyja, mert újabb üvegbura borul rá, ahogy az aktuális lovaggal telnek 'boldogan élnek, míg meg nem halnak' napjai. 

Én is újra és újra visszazuhanok a sötét álmokba, miközben teljesen reményvesztetten valami csodában reménykedek mégis. Rám is újra rám borul az áthatolhatatlan üvegkoporsó, és bárki próbál kiszabadítani, nem tudja hogy kell. Talán létezik hozzá kulcs, talán nem, senki sem tudja. Én sem.

Addig pedig a depressziós egyik végletből a másikba kerül. Ha a sötétség elfedi, szép lassan, napok vagy hetek alatt eljut oda, hogy nincs tovább, nincs menekvés, semmi de semmi ezen a földön, ami kicsit is enyhítené a szenvedését - csakis a halál. Amikor meg jön egy fuvallat és elvonulnak a sötét felhők, és rövid időre kitisztul az ég, akkor megint tisztába kerül azzal, hogy beteg. Beteg és nem tehet róla. Mély és szörnyű pillanatokat él meg, amiket a saját gondolatainak és érzéseinek hisz, miközben holmi gusztustalan hormonok mocskos játékának az áldozata az elferdült agyában.

Álmomban a halottaimmal találkozom. Már tudom, hogy önszántamból teszem ezt. Önszántamból lépek éjjelenként újra és újra a halottak birodalmába, vagy a köztes bardóba, hogy lelki támaszt és segítséget adjanak nekem. Tegnap éjjel a kutyámmal találkoztam, aki nagyon örült nekem, és csaholva bújt az ölembe. Most már tudom, hogy ez a halottak világa, és nem kell félnem ettől, soha többé, mert én is ide akarok tartozni. Oda, ahol a szeretteim vannak.

A betegség pedig teljesen felőröl belülről. Vannak napok, mikor tényleg bele tudnék halni a fájdalomba emiatt, de legalábbis félek, hogy bekattanok egy nap. Rettentően frusztrál belülről, legszívesebben kiordítanám magamból, világgá kürtölném, tudja csak meg mindenki, és szabaduljak már meg ettől a pokoli tehertől... De akkor bizony magam maradnék. Pedig ez lenne a bátor tett. Ez lenne a férfias tett. Ezt akarja tőlem a sorsom, a dharmám, a karmám, akármim. Tudom jól. De lehet, hogy csak évtizedek múlva jövök rá, mekkorát hibáztam azzal, hogy mélyen magamban elástam ezt a dolgot. 

Jelenleg úgy érzem, egy hajszál választ el az öngyilkosságtól. De nem is meghalni akarok. Egy halálközeli élmény is jó lenne, ami másként mutatná meg nekem a valóságot, a szürke hétköznapokat, amik szintén a halálos őrületbe kergetnek nap mint nap. Mert a négy falba is belehalok lassan. Engem tényleg nem lehet szeretni önmagamért..? Másokat akkor is szeretnek, ha épp rossz napjuk van, rossz kedvük van, vagy nemes egyszerűséggel csak nem tudnak hozzá szólni a témához... De engem nem lehet. Engem nem lehet. Csak ha mindig tökéletes lennék és kedves és aranyos és jópofimofi. Egyébként ne reménykedjek abban, hogy bárki is barátjának fogad, és az időjárásnál mélyebb témákat is hajlandó lesz megbeszélni velem.

Halál halál halál. 

Rájöttem, hogy a bűntudatos álmomban csak halottak vannak. Olyan is, akiről nem tudtam, hogy halott, de ezek szerint az. Legalábbis elég nagy a valószínűsége, ha egy olyan álomba keveredik, amiben sosincsenek élő ismerősök, rokonok, barátok, akárkik. 

A bűntudat ami sosem fog elmúlni. Hiába nem az én hibám, és nem igazán tudtam mit tenni ellene, mégis ott voltam, és nem is tettem ellene semmit. Csak sírtam, zokogtam, haldokoltam. Betettem a mikróba, és ott felejtettem. Levittem vidékre, és ott felejtettem. Sétálni vittem és elvesztettem. Legalábbis a bűntudat-álmok szerint.

Hiába nem értem olyankor, mért tettem volna ilyet, mi okból tettem volna mikróba, vagy felejtettem volna el, hogy otthagytam valahol. Sose tennék ilyet! De mégis megtettem. Hisz évek teltek el, hat év. A hat év alatt pedig nem mindennap jutott eszembe. Nem mindennap ostoroztam magam, nem mindennap azon ügyködtem, hogy újra megtaláljam, és tudjam, jól van-e. Félretettem, mint egy lezáratlan aktát, várva a csodára vagy épp reménykedve, hogy minden magától rendben lesz.

És könnyen lehet, hogy már rég halott. Ez a poszt neked szól. Néhanapján elfelejtelek, és csak örülök vagy épp sírok, valami hétköznapi hülyeségen. Felkelek, fürdök, eszek, villamosra ülök, és nem jutsz eszembe. De ha fáj valami, ha megcsap a magány szele, a rádöbbenés a valóságra, akkor rögtön a te emlékedhez nyúlok. Kapaszkodok beléd, mintha meg tudnál menteni. Mintha tényleg ott várnál az út végén. Az álombeli dimenziókapuban.

Can you meet me halfway, right at the borderline?
That's where I'm gonna wait for you
I'll be lookin' out night and day
Took my heart to the limit, and this is where I stay...

Remélem tényleg ott vársz, és nem csak képzelem az egészet. Hogy a te valóságod az igazi valóság, nem pedig az amiben az ostoba többség hisz. Addig is fájdalommal és rettenetes lelkiismeret furdalással nézem a képeket, amik rád emlékeztetnek, és nem merek felmenni olyan oldalakra, amik hozzád hasonlóakkal foglalkoznak. Vagyis felmegyek, de félve. És ott várnak majd a kapuban a többiek is, mindegyik a bűntudatommal együtt. Akkor már nem lesz persze bűntudat, csak öröm, de addig is rettenetes pokoli álmokat kell újra és újra átélnem, hogy lássalak.

A rossz napok újra kezdetüket vették. Néha elkomorít valami, ami onnantól képes rányomni a bélyegét egy egész hétre, függetlenül attól, hogy már rég nem is gondolok rá. De elég egy mélyebb, és fájdalmasabb negatív gondolat, és kész, egyetlen pillanat alatt elszáll az öröm és nem is tér vissza sokáig.

Ilyenkor jön az álmodozás egy teljesen más életről, ami persze csak még szomorúbbá tesz, vagy azért, mert nem lehet az enyém, vagy mert rájövök, előbb utóbb az is ugyanoda futna ki, mint a jelenlegi életem. De csak álmodozok és álmodozok... Sosem tudom melyik az igazi. Mikor jókedvem van, minden rendben, és a skatulya életemet kellőképp megfelelőnek találom arra, hogy így is éljem le, olyankor meg tudom látni a mindennapokban a szépet, és mosolyogva nézni a jövőre, vagy az, mikor lenyom a depresszió, egy másik élet után vágyakozom, mert ezt céltalannak, hazugnak, álságosnak találom. Melyik énemnek van igaza? A boldognak vagy a depressziósnak...? Valószínűleg soha nem fogok rájönni.

Ilyenkor kilátástalannak tűnik az egész. Az x, y, z feladatok, amik előttem állnak 100-szor súlyosabbnak tűnnek, legfőképp azért, mert elveszítem ideiglenesen a célt, az értelmet, így persze még a reggeli felkelés is nehéznek és feleslegesnek tűnik, ha egyszer utálom ezt az életet, a mindennapokkal és a teljesen nyilvánvaló jövővel együtt. De nem így élünk mind? Néha mindenki kétségbe esik, megkérdőjelezi a lét értelmét, és azt, hogy miért csinálja azt, amit. Aztán feláll, leporolja magát, és megy tovább. Aki meg nem... na abból lesznek a heroinfüggők, az anyám asszony katonái, és a hajléktalanok. 

De néha arra gondolok, hogy képes lennék bármire, hiszen egy SAO-szerű világban élünk, amiből van ébredés, csak nem tudjuk, hogyan kell kilogolni. Tele NPC-vel, akik csak azért vannak, hogy megnehezítsék mindennapjainkat, felesleges elemei a játéknak. A valóság, ami nem mindig tökéletes, néha hibás, bugos, de ezt csak nagyon kevesen veszik észre. Akik érzik, hogy valami nem kóser ezzel a világgal, de nem tudják milyen értelemben, csak sejtik, hogy van egy gomb, amit ha odakint megnyomnak, felébredünk az igazi valóságban.

Nem mindenkinek jön be a játék, nem mindenkinek tetszhet a storyline, vagy a quest-ek. Van aki kilépne, de nem tud, itt ragadt. Ilyen vagyok én, és ilyenek még sokan mások, akik valamiért mindig is különböztek a többségtől, akik mindig gyanakodtak, és mindig vágyakoztak. Akik sosem értették, miért működhet úgy a világ ahogy. Hát ezért.

Olyan kurva magányos vagyok. Utálom ezeket a rohadt ünnepeket, mert évről évre egyre inkább erre emlékeztetnek. Nincsenek barátaim, amit magamnak köszönhetek persze. Nincs olyan hobbim se, ami a szabadidőm nagy részét kitölthetné. Unalmas, unalmas, unalmas minden napom. Oké ott a párom, akivel nagyon jól megvagyunk, de ő akkor is csak egy ember. Nem tud mindig és minden téren ott lenni nekem, és szórakoztatni engem. Ott van a családom, de velük se szeretek túl sokat lógni, épp elég havi egyszer mondjuk. 

Úgyhogy marad az egyedül egyedül egyedüllét. Már hozzászoktam, de ilyenkor szar. Nem tudom megmondani mi zavarna jobban: letörölni facebookról a szülinapomat, és látni hogy senki az égvilágon nem ír, vagy meghagyni és látni, hogy ír mondjuk 15 ismeretlen ismerős, akikkel amúgy 5 éve nem beszéltem, vagy sose voltam jóban, csak egy távoli ismerős, volt évfolyamtárs, stb. Mindkét eset csak azt szimbolizálja illetve üvölti az arcomba, hogy egy barátom sincs, a páromon kívül nincs egy lélek ezen a bolygón aki nekem fontos lenne, vagy akinek fontos lennék.

A suliba bejárni kínszenvedés. Még akkor is ha 10-kor kelek, akkor is ha csak egy vagy két órám lesz, akkor is ha van kivel ellegyek és akkor is ha nem annyira uncsi az óra. És ettől mindig rosszul érzem magam, hisz mi lesz ha dolgozom majd? Ott aztán nem lóghatok, meg nem kelhetek fel akkor mikor kedvem tartja. Nem léphetek le hamarabb ha olyan kedvem támad. Nem fognak elengedni a nap közepén. És senki nem mondja, hogy jól fogom érezni ott magam, lesznek barátaim, vagy ugyanúgy egésznap kukán ülök majd az íróasztalomnál, egésznap nem szólnak majd hozzám, max ha valami feladatot kapok, aztán 4-5-kor szépen hazakullogok, miután magam alá motyogtom egy sziasztokot.

Pfuj de látom ezt a gyönyörűséges jövőt. Nem lesz megállás, nem lesznek szabadnapjaim, amikor magammal foglalkozhatok és kialudhatom magam, hisz erre a hétvége édes kevés lesz. Nem nagyon lesz erőm már programokra se, még többet fogunk itthon rohadni, mert azt a kevés időt inkább fetrengéssel akarom majd tölteni, mintsem kirándulással vagy ilyesmi. Nyáron nem lesz strandolás, azt a minimális sportot amit űzök/űztem még annyira se fogom, igazi tunya szardarab leszek.

És utálni fogom.

Nem szeretek ilyen ember lenni, de ilyen vagyok. Állandóan fáradt, állandóan az ájulás szélén álló, gyenge, beteges szardarab. Aki akkor érzi jól magát ha 10-ig aludhat és egésznap netezhet.

Vagy ha van valami jó program... de ugyan mikor volt nekem ilyen. Nincs senki akivel bulizzak, nincs egy baráti társaság, hogy összeüljünk egy sörözésre. És ne csak kettesben legyünk. 

És ezen már nem tudok változtatni, ha eddig nem sikerült, már nem is fog. Így végülis hova lyukadunk ki...? Hát hogy másféle "társaságot" kell találjak magamnak. És jó okot arra, hogy ne legyek a taposómalomban napi 8 órát. Van erre megoldás, csak épp dönteni kell, társaság és boldogság vagy kertes ház és kutyák...? A kettő együtt - legalábbis ilyen fiatalon, ennyi anyagi forrással - ugyanis nem fog menni...

Nehéz döntés lesz, de ha a fentiek szerint alakul majd az életem és gyűlölni fogom a mindennapjaimat, akkor úgyse leszek türelmes, és nem a helyes úton fogok haladni. Hanem azon ami boldoggá tesz. Ennyi.

Barátnőm szerint, aki komolyan mentális problémákkal küzd - hol borderline-nak mondják, hol skizónak, hol depisnek, de volt, hogy azt gondolta magáról pszichopata - én kigyógyultam a betegségből. És hogy erre tök büszke lehetek. Egyrészt nem akarok előre inni a medve bőrére, úgyhogy nem örülök még túlságosan a dolognak, másrészt meg mindig is úgy láttam, hogy a BPD egy kitolódott kamaszkor-szerűség, és az ezzel foglalkozó oldalak is mind azt írták, hogy bár gyógyszer nincs rá, kezelni nem lehet, de a legtöbben 30 éves korukra "kinövik". Hát nekem talán ez hamarabb következett be. Talán csak szép lassan megtanultam azt, amit mások gyerekkoruk során sajátítanak el: az öröm keresését, érzését, a mindennapokban, az apróságokban, a kapcsolatokban, a napsütésben, és megtanultam kezelni a saját problémás, lehúzó, negatív gondolataimat, most már a helyükre tudom tenni őket, ahogy azt hiszem azt a normális emberek is szokták.

Más: álmok. A legutóbbi visszatérő álmom igen ijesztő volt. Rövid, de velős álom: a szokásos régi házunkba tértem be, ezúttal anyámmal karöltve. A halott kutyánk ott állt az udvar sarkán, mondtam is neki: na hát te még mindig élsz? gondolva ezzel arra, hogy már jópár év eltelt azóta, hogy velünk volt, és persze ekkor rögtön le is esett, hogy olyan sok év telt el, hogy még egy szuperkutya is rég halott lenne. Ekkor máris elkapott a rossz érzés. Bementünk a házba, ahol persze a szokásos szobában apám volt, ezúttal sokkal ijesztőbben: az ágyon feküdt tágra nyílt, semmibe révedő szemekkel. Ekkor elkezdtem kiáltozni, hogy anyu, anyu, még igaziból is mondogattam ezt, mire felébredtem.

Mik vagytok ti kísértet-álmok? Ti vagytok a Black Lodge lakói, a vörös függöny előtt táncoló törpe, óriás, és BOB? Ti vagytok az ősi félelem, a lélek őserdeje, a poklok kapuja? Mikor fog valaki a fülembe suttogni egy szörnyű titkot? Mikor fog a tükörből felém villanni a gonosz arca, ahogy ördögien nevet? Mikor hallom meg a bagolyhuhogást...?