A depressziósoknak nem adatik meg a nagy szerelem. A depressziósoknak nem jön el a Nagy Ő - fehér lovon - hogy egyetlen csókkal felélessze a sötét álmokból és kiemelje az üvegkoporsóból a lányt. A depresszióst nem lehet kiemelni onnan, mert nem hagyja, mert újabb üvegbura borul rá, ahogy az aktuális lovaggal telnek 'boldogan élnek, míg meg nem halnak' napjai. 

Én is újra és újra visszazuhanok a sötét álmokba, miközben teljesen reményvesztetten valami csodában reménykedek mégis. Rám is újra rám borul az áthatolhatatlan üvegkoporsó, és bárki próbál kiszabadítani, nem tudja hogy kell. Talán létezik hozzá kulcs, talán nem, senki sem tudja. Én sem.

Addig pedig a depressziós egyik végletből a másikba kerül. Ha a sötétség elfedi, szép lassan, napok vagy hetek alatt eljut oda, hogy nincs tovább, nincs menekvés, semmi de semmi ezen a földön, ami kicsit is enyhítené a szenvedését - csakis a halál. Amikor meg jön egy fuvallat és elvonulnak a sötét felhők, és rövid időre kitisztul az ég, akkor megint tisztába kerül azzal, hogy beteg. Beteg és nem tehet róla. Mély és szörnyű pillanatokat él meg, amiket a saját gondolatainak és érzéseinek hisz, miközben holmi gusztustalan hormonok mocskos játékának az áldozata az elferdült agyában.

Álmomban a halottaimmal találkozom. Már tudom, hogy önszántamból teszem ezt. Önszántamból lépek éjjelenként újra és újra a halottak birodalmába, vagy a köztes bardóba, hogy lelki támaszt és segítséget adjanak nekem. Tegnap éjjel a kutyámmal találkoztam, aki nagyon örült nekem, és csaholva bújt az ölembe. Most már tudom, hogy ez a halottak világa, és nem kell félnem ettől, soha többé, mert én is ide akarok tartozni. Oda, ahol a szeretteim vannak.

A betegség pedig teljesen felőröl belülről. Vannak napok, mikor tényleg bele tudnék halni a fájdalomba emiatt, de legalábbis félek, hogy bekattanok egy nap. Rettentően frusztrál belülről, legszívesebben kiordítanám magamból, világgá kürtölném, tudja csak meg mindenki, és szabaduljak már meg ettől a pokoli tehertől... De akkor bizony magam maradnék. Pedig ez lenne a bátor tett. Ez lenne a férfias tett. Ezt akarja tőlem a sorsom, a dharmám, a karmám, akármim. Tudom jól. De lehet, hogy csak évtizedek múlva jövök rá, mekkorát hibáztam azzal, hogy mélyen magamban elástam ezt a dolgot. 

Jelenleg úgy érzem, egy hajszál választ el az öngyilkosságtól. De nem is meghalni akarok. Egy halálközeli élmény is jó lenne, ami másként mutatná meg nekem a valóságot, a szürke hétköznapokat, amik szintén a halálos őrületbe kergetnek nap mint nap. Mert a négy falba is belehalok lassan. Engem tényleg nem lehet szeretni önmagamért..? Másokat akkor is szeretnek, ha épp rossz napjuk van, rossz kedvük van, vagy nemes egyszerűséggel csak nem tudnak hozzá szólni a témához... De engem nem lehet. Engem nem lehet. Csak ha mindig tökéletes lennék és kedves és aranyos és jópofimofi. Egyébként ne reménykedjek abban, hogy bárki is barátjának fogad, és az időjárásnál mélyebb témákat is hajlandó lesz megbeszélni velem.

Halál halál halál.