Néha úgy érzem magam, mint akit rosszul raktak össze. Mint akinek éreznie kéne valamit, de nem érez, üres, mint egy gép. De valamit mégis érez, hiszen rossz neki, szenved. Aki nem tudja szavakba önteni mi a baj, pedig egész életében orvosi és pszichológiai könyveket bújt. 

Valami rosszul működik, hiszen teljesen abnormálisan viselkedek, gondolkozok, létezem. Imádok aludni, mert imádok álmodni - de nem tudok aludni, mert nyomasztanak a gondok. A mondvacsinált gondok. Amiket egy normálisan működő emberi gépezet teljesen normálisan tudna kezelni, mégcsak "gond"-nak se nevezné őket.

Tele vagyok gyűlölettel. Ma hajnalban levezettem ennek a történetét, éspedig hogy egész kedves, aranyos, barátkozós, vidám csajból hogyan alakultam át házsártos öregasszonnyá. A szomorú az egészben, hogy bár a képletet ismerem, visszafelé nem működik. Mint az entrópia. Az is törvényszerűen történik, mikor leesik a pohár és összetörik, de visszafelé már nem fog az asztalra visszarepülni és összeállni. Az már örökké törött maradt, csak megragasztgatni lehet.

Mint a lefelé tartó spirál. Mikor egy teljesen normális, jól szituált ember elkezdi elcseszni az életét. Először apróságokkal, pl. nem sikerül pár vizsga az egyetemen. Vagy kipróbál némi könnyűdrogot. Vagy tőle függetlenül, meghal a szülője, és nem marad senki aki támogassa. És egy nap drogos skizofrén csövesként ébred valahol az aluljáróban.

De nem mindenkiből lesz bolond csöves, van akinél másképp jelentkezik a spirálon lecsúszás. Van aki meg tud állni még ez "emberi" szinten, még látszólag normális, társadalmilag elfogadott életet tud élni. De valami belül mégse jó. 

Én is eltörtem valahol az úton, és lecsúsztam egy pár szintet azon a spirálon. Állok és tartom magam már nagyon régóta, hogy idáig és ne tovább. Valószínűleg le tudok így élni egy életet, akár még boldog is leszek időnként, de amikor szembe kell majd néha nézni önmagammal, akkor látni fogom azt a hiányzó részt ami útközben elveszett, meghalt.

Néha reménykedem valami csodában, mint a Messiás eljövetele, vagy az ufók Földre szállása, mert ennél kisebb csodák sajna nem fognak rajtam segíteni. Isten meg sehol, hisz ha létezne, miért engedné szenvedni az embereket, oly sok ártatlan embert? Én csak a jéghegy csúcsa vagyok, miközben rengetegen élnek pokolian szörnyű mindennapokat. Hát akkor hol van...?

De jól vagyok amúgy.

Volt néhány érdekes álmom mostanság. Sajnos nem írtam le így nem emlékszem eléggé rájuk, de leírom a lényeget.

Az egyik álmomban szülinapom volt, és tudtam, hogy apám Amerikában van. Reméltem, hogy meglep és hazajön erre a napra vagy ilyesmi. Ugyanakkor volt egy rossz érzésem, és mások is pusmogtak valamiről. Az álom végén kiderült: apám meghalt. Ez az első olyan álmom amiben ő meghalt, vagy tudatában vagyok annak, hogy nem él.

Egy másik álmomban az egyik gyerekkori kutyám halt meg. Akivel szintén szoktam álmodni, és mindig él és virul ilyenkor.

Nemrég pedig egy újabb különös álmom volt: a szokásos régi házunkban voltam, de ahelyett, hogy régi, nem élő rokonokkal/kutyákkal, vagy régi ismerősökkel találkoztam volna, ezesetben egy új kutya volt az, akit mikor hívtam felém futott és az ölembe ugrott. 

Elengedés? Reinkarnáció? Agyam szimbólum rendszerét továbbra se értem, de érzem, hogy nagy jelentősége van ezeknek az álmoknak. Ezeknek a lezárásoknak.

***

Most boldog vagyok a párkapcsolatomban, végre valahára, azt hiszem révbe értem. Azt hiszem ez nem valami bipoláris (ideiglenes) boldogság, hanem konstans és mély. Bár súlyos gondjaim vannak a személyiségemmel továbbra is, ő kitart mellettem. Nincs és nem is volt mégegy ilyen ember a földön. A problémák sok mindenben hátráltatnak engem - nem bízok az emberekben, könnyen ellenségessé válok, ha úgy érzem nem szeretnek, és ezzel még inkább elidegenítek magamtól mindenkit - de talán egy nap, ha rendeződik az életem végre, minden jobb lesz.

Minden nap, mikor felébredek és kinyitom a szemem, az az első gondolatom, hogy ó a fenébe, egy újabb nap, ma sem haltam meg álmomban.

Minden egyes nap ezt érzem.

Nem tudok már jól lenni. Volt egy felívelő időszak az életemben, de az gyorsan hanyatlásnak indult. Nem tudok már mit kezdeni magammal, ezzel a gyűlöletes érzéssel. Mit tegyek, tán igyam le magam? Pénzbe kerül és nem bírom a piát, nem szeretek inni. Vágjam fel az ereimet? Túl szélsőséges megoldás, mindenki látná, mindenki tudná, egyből vinnének a zárt osztályra, nem jó. Leginkább arra vágyom, hogy elmenekülhessek néha.

Annak idején sokat sétálgattam a Margitszigeten, vagy elmentem egyedül moziba. De most hova meneküljek? Múltkor is mikor összevesztünk, kimentem az utcára, hogy egyedül legyek, de csak lézengtem, nem volt egy hely, ahol magam lehettem volna, az emberek jöttek mentek, zavartak. Nagyon szar érzés, hogy nincs hova mennem ha egy kis magányra vágyom. Vagy bármire, változásra, csak arra, hogy ne legyek itt, az érzéseimmel.

Nem tudok már mit kezdeni magammal, kezdek becsavarodni. Nincsen senkim, de senkim, mint ahogy sohasem volt, mióta az eszemet tudom. Nap, mint nap jópofiznom kell, előadnom, megjátszanom magam. És folyton folyvást valami másik életre, másik világra vágyom, olyan távoli és mesebeli dolgokra, amiknek a közelében sem leszek soha. 

De tudom, hogy bennem van a hiba, tudom, hogy bármilyen csoda is történne most velem, előbb-utóbb ugyanebben a lelki állapotban találnám magam. Mikor 18 évesen felvágtam az ereimet, nem öngyilkossági szándékból tettem, hanem mert nagyon fájt minden és már nem láttam más megoldást. Amint megtettem felszabadult az endorfin, és hihetetlenül jól éreztem magam onnantól kezdve. Jó darabig tartott ez a lebegés. Láttam az életben a szépet. A napsütést, az elsuhanó villamos ablakainak csillogását, az élet értelmét.

Ahogy valószínűleg a normális, egészséges emberek éreznek általában.

Aztán eltelt néhány hét és ez az érzés szép lassan elcsendesült, majd eltűnt, és én ugyanaz voltam, mint annak előtte.

Bennem van a hiba, és nem tudok mit kezdeni vele, csak azt, hogy néha kiírom magamból. Aztán folytatom unalmas, szürke, céltalan életemet újra és újra, nap, mint nap, a következő évtizedekben, míg meg nem halok.

Van egy titkom, amit nem tud senki. Ami néha szétfeszíti a lelkem, és menekülnék a valóságból, máskor egész jól eléldegélek vele. Van, amikor hetekig eszembe se jut és kifejezetten jól érzem magam.

Van egy titkom, az egyetlen, melyet soha senkinek sem mondtam el, mégcsak le se írtam, de néha legszívesebben világgá kiáltanám.

Van, hogy úgy érzem szembe kellene néznem vele, mert különben az életem örök körforgásba kerül, minden inkarnációmmal, és sose szabadulok a láncoktól. Van amikor viszont fogalmam nincs mi lenne a helyes, mert mindezt gyönyörűen be lehet tudni a BPD-nek is. Mondjuk úgy, patológiás eset vagyok, miközben ezt csak nagyon kevesen sejtik rólam, azok sincsenek tisztában az összes érzésemmel, gondolatommal. Ha valaki bele látna  a fejembe, egyrészt nem hinné el, amit ott lát, másrészt lehet, hogy bolondok házába vitetne rögvest.

De attól még nekem nem könnyebb, hogy ez csak a személyiségzavar tünete. Mert amíg nincs gyógyszer rá, addig én EZ vagyok. És van ez a titkom.

Talán soha nem mondom el senkinek és ezzel együtt élem le az életem. Ez a valószínűbb. Sírba viszem. De az is lehet, hogy egy nap nem bírom tovább és megírom a búcsúlevelemben. 

Melyet senki, de senki nem sejt.

Van egy visszatérő álmom, ami nem is egy bizonyos álom, hanem egy szituáció, egy "háttér" ami lassan egyre gyakoribbá válik és teljesen összezavar engem, hogy miért ez, miért most, és miért ilyen sokszor.

Álmomban a régi házunkban vagyok. Ez a ház egy igen-igen régi építésű, emeletes kertes ház volt, mely úgy volt megépítve ahogy 100 évvel ezelőtt normálisnak tűnt: sok szoba, melyet alapvetően különböző lakóknak szántak, egy közös fürdő + konyha. A fürdőhöz keresztül kellett menni 2 szobán is (anno 2 lakón), ami az én időmben persze már lakatlan és üres volt. Nem szerettem itt élni, mindig félelmetes volt a ház hatalmassága és kongó üressége. A szobák is nagyok voltak, ez is kellemetlen volt nekem, mint félős gyereknek.

A háznak megvoltak a maga hangjai, zajai, amiket nem mindig tudtam megmagyarázni, csak szellemekkel persze... A padlás és a pince olyan helyek voltak, ahová ha egyedül kellett volna mennem, biztos belehalok a félelembe. És persze a hab a tortán: a hatalmas udvaron réges-rég földszintes házak álltak, melyek egyikében közvetlenül a rsz-váltás előtt egy gyilkosság is történt.

Szóval ebben az ódon, ijesztő "kastélyban" nőttem én fel, rideg szülők mellett. Mondanom sem kell micsoda öröm volt elköltözni onnan egy újépítésű társasházba. De ebbe a régi házba álmodom vissza magam rendszeresen, melynek lakói is vannak: természetesen apám az. Az álomban totál természetesnek tűnik, hogy a rég lerombolt házban élek a rég halott apámmal, csak néha érzek némi furcsaságot az egészben. A többi lakó pedig a szintén halott kutyáim. Változó, hogy mikor melyik. Ők is ott élnek, szintén totál természetes érzést keltve. 

De volt nekem egy másik kutyám is, M., akit mondjuk úgy, Isten vett el tőlem 6 évvel ezelőtt, de akkor még élt. És tudtommal még élnie kéne. Ennek ellenére őt is ide álmodom, bár vele már kicsit más az álom-szitu, az ő esetében a legtöbbször tudom, hogy eddig ő nem volt velem és most valami csoda hatására visszakaptam, ezért boldog vagyok. Múltkor pedig azt álmodtam, hogy valami jóst vagy kit kértem meg, hogy mondja meg, hol van most M., de ilyet nem is először álmodok, sokszor indultam már a megkeresésére álmomban (általában sikerrel).

Nos, így leírva talán nem túl izgalmas. De akkoris nagyon ijesztő ezt álmodni nap, mint nap, mindenféle értelem nélkül. Olyan mintha a tudatalattim/Isten/akárki üzenni akarna valamit egyre erőteljesebben, de nem tudom mit, mert legtöbbször nem történik semmi érdekes ezekben az álmokban. Csak ott vagyok, élek, annyi szokott néha lenni, hogy aggódom apám vagy a kutyák miatt valamiért.

Másik, kevésbé gyakori, ámde nagyon hasonló álmomban a háttér a nyaralónk. Ezt a nyaralót apám építette 40 éve kb, azóta sajnos majdnem romokban hever. Gyerekkorom óta nem tudtunk ott nyaralni, az is lassan szellem-kastéllyá alakul. A nyaralós álomban régebben általában azt láttam, ahogy ott él az egyik (rég halott) kutyánk, miközben mi itt vagyunk ugye Pesten, változó, hogy épp melyik kutya, én pedig megsajnálom, hogy itt teng-leng egymagában és eldöntöm, hogy vagy megpróbálok ideköltözni, vagy a kutyát viszem fel Pestre. Ha pedig M.-mel kapcsolatos álom, akkor az történik, hogy tudom, hogy valaha ő is itt lakott egymagában, de elkóborolt, keresgélem, és vagy megtalálom, vagy nem.

Ha apám van ebben az álomban, akkor ugyanez a szitu, itt él vagy egyedül, vagy a kutyákkal, vagy van amikor én kerülök erre a romos helyre egyedül, és félek mert sötét van, várok valakire, pl a barátomra hogy visszajöjjön, de nem jön, közben hangokat hallok, vagy csak ülök a nagy kussban az egyik romos szobában és iszonyú rossz az egész, félek, nyomasztó az egész.

És a legvégére hagytam a lényeget.

Egyik ilyen álmomban, melyben a régi házunkba álmodtam magam, rájöttem, hogy álmodok (ilyen egyébként sokszor van és ilyenkor manipulálom az álmomat, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy szeretném). Észbe kaptam, hogy már megint itt vagyok a 10 éve lebontott házban, a kapualjban szaladgáló rég halott kutyánkkal, apám pedig az emeleten van, valamelyik szobában. Azt mondtam magamnak, hogy elegem van ebből az álomból, hát most megtöröm ezt a varázst. Nyitva hagytam a kaput, hogy a kutyák ki tudjanak jutni az utcára, ki is szaladtak, én pedig felfelé tartottam a lépcsőn, bár már nem tudom pontosan mit akartam tenni. Nem is a cselekedet volt a lényeg, csak az, hogy ne viselkedjek többé úgy, mint ezekben az álmokban mindig, mint ahogy a valóságban viselkednék, ha mindez igaz lenne. De bejött a kapun egy férfi.

Követett és utolért. Ahogy írtam, álmaimat ügyesen tudom manipulálni, ha akár kicsit is sejtem, hogy álom az egész, pl ha megtámadnak, elképzelem, ahogy legyőzöm, vagy odaképzelek magamhoz egy fegyvert, ilyesmi. Ez mindig bejött. De ebben az álomban nem. Nem tudtam küzdeni ellene, hiába próbáltam fegyvert képzelni a kezembe, nem ment. A Férfi legyőzött, nem hagyta hogy megtörjem a visszatérő álmom rendjét, átkát, varázsát, akármilyét. Felébredtem.

Ezt a posztot inkább magamnak írtam, hogy meglegyen, ne felejtsem el a későbbiekben sem, ha egyszer végre kiderül, mi ez az egész. Ha kiderül egyáltalán, vagy életem végéig üldözni fog ez a legyőzhetetlen álom.

Mindig csak arról posztolok, milyen az amikor mélyen vagyok, milyen az amikor felfal a depresszió. Hát most leírom mi történik utána: a bűntudat.

Mivel depresszív állapotomban semmi jóra nem tudok gondolni, csak a sötétség van bennem és körülöttem, hát ilyenkor nem vagyok épp a legkedvesebb ember a világon. Nem feltétlen bunkózom, inkább csak magamba fordulok, tüskéket növesztek, és nem bírom elviselni ha bárki hozzám szól. Mondjuk ebben az is közrejátszik, hogy az átlag magyar ember a depressziót a rosszkedvvel, lustasággal, önsajnálattal, elégedetlenkedéssel, picsogással azonosítja. Nem értik meg, hogy csak azért mert ez nem egy látható, műszerekkel megállapítható dolog, mint egy lábtörés, attól még létező dolog. Az agynak a betegsége, de az agyat meg a jellemmel azonosítják... igazából ők sem tudják mi ez az egész.

Akik ismernek és tudják, hogy 12 éves korom óta egyik depresszív állapotból a másikba esek, még egyszer nem vették volna a fáradságot, hogy akár bepötyögjék google-ba, vagy belelapozzanak egy orvosi lexikonba. Csak legyintenek: szedd össze magad! ne sajnáltasd már magad, hát nézd a szegény etióp gyerekeket, nekik mennyivel rosszabb! sőt nemcsak nekik, a szomszéd Gézának is, hát milyen szar élet jutott szerencsétlennek, mégsem panaszkodik! vagy: így nem viszed semmire, a negatív gondolatok csak a rosszat vonzzák be, azt még jó, hogy csak rossz dolgok történnek veled! nézd meg a Julit, ő is mindenért, hogy megküzdött pedig honnan jött..!

Szóval basszuk meg. Igazából ha erre gondolok, mindig rájövök mekkora szemétség már a környezetemtől, hogy minimális megértés nincs bennük, főleg, úgy, hogy előbb-utóbb mindig elmúlik a depis epizód, elég lenne, ha vigasztalnának, tartanák bennem a lelket, biztosítanának szeretetükről, támogatásukról, és ha kell, békén hagynak, a rohadt életbe már.

Na mindegy. Aztán ahogy valóban véget ér a depi, visszatér a normális énem, aki úgy ahogy elvan a lapos, szürke, jelentéktelen életében, és tiszta bűntudatot érzek az előzetes viselkedésemért. Mert ilyenkor tényleg nem lehet kellemes velem lenni, még ha csak mélabúson merengek a fotelben, akkor sem. Bűntudat, amiért csúnyán viselkedtem azzal, aki szeret - ez legtöbbször a barátom - és nem vettem észre a próbálkozásait az irányomba.

Mondjuk most már tudok egy jó, vér- és erőszakmentes öngyilkossági módot, úgyhogy ha úgy alakul, még mindig ott lesz ez nekem, végső megoldásként.

Szóval nagyon mélyen vagyok. Mondanám, hogy rég nem voltam így, de hazudnék. Állandó a fent és lent, csak néha napján tovább tart a fent időszak, és olyankor azt hiszem, most már minden rendben lesz.

De szép lassan ismét megőrülök az unalomtól, a bezártságtól, a négy kurva faltól. Ugyan suliba járok, de az nem napi 8 órás feladat, sőt, péntekenként pl. nincs tanítás, de dolgozni akkor sem tudnék rendesen, nem hiszem hogy túl sok munkahely lenne ennyire totál rugalmas, csak azért, hogy alkalmazzanak. Vagyis de, volt egy hely, ahol a fél egyetem dolgozik, már-már kezdtem örülni neki hogy na majd én is beadom oda az önéletrajzom és nyáron már tolhatom az igát, erre most hallom hogy felszámolják ezt a szervet, létszámleépítés stb, szóval oda már nem jutok be.

Alapvetően ez a legnagyobb gondom: a napom nagyobb részét itthon töltöm, tömény unalomban. Oké, elfoglalom magam, de az nem egy nagy élvezet. Aztán bemegyek a suliba, ahol kereken EGY ember van, akivel beszélő viszonyban vagyok, és örülök is neki, ha bent van és végre valahára emberi szót hallok, de valljuk be, ő se lesz a legjobb barinőm, messze is lakik ráadásul, ha végez, vissza is fog költözni.

Amikor pedig nincs bent, akkor full egyedül érzem magam, még rosszabbul mint a négy kurva fal közt itthon, mert még nyomoréknak is érezhetem magam, amiért egyedül lógok, mint valami leprás.

Egy szem barátnőm, akivel úgy ahogy megértjük egymást, egy éve nem ér rá találkozni, a másik csaj meg, akivel jóban vagyok, a skizofrén, na az meg skizofrén. Nem baj az, mert szeretem, ő az egyetlen kibaszott ember a földön a páromon kívül, aki érdeklődik irántam és ezt szép lassan megtanultam megbecsülni, de azért hiányzik egy egészséges ember is, na. Akivel bármiről tudok dumálni, nemcsak a borderline-ról, a gyerekkorról, a depresszióról, a halálról, a nemi irányultságáról stb....

Szóval a napjaim úgy telnek mint egy rokkant nyugdíjasnak, a depresszióm pedig lassan apám depijének szintjét verdesi. Utálom az embereket, úgy járok kelek az utcán, metrón, hogy undorodom az összestől, a büdös bácsitól aki persze csak mellettem talál helyet, a hülye picsától aki nem tenné arrébb a cuccát/lábát, hogy más is elférjen, a sok hülyegyerektől aki kurva keménynek hiszi magát amiért a villamos végében is hallatszik az üvöltése a tegnap esti buliról és bebaszásról. Vegyetek kocsit és szaporodjatok csak b+.

Nem véletlen, hogy totál rákattantam az animékre - most is örömmel tölt el némelyik, ha belegondolok -, várom a hét különböző napjait mikor jön ki az adott manga, most pedig sci-fi olvasással menekülök a valóságból. Aludni is azért szeretek, mert addig se vagyok ebben a szar világban. Szegény barátom nem tudom mért van még velem. 

Téli depresszió, tavaszi depresszió, major depresszió.

Vagy mániás. Nem tudom melyik az, de legyen már vége, a francba.

Nnna mindegy. Hiányzik az egyik bnőm, aki csak úgy eltűnt a színről, asszem fel fogom hívni. Hiányoznak a rivotrilos, piálós lyukasórák. Bár ő elvileg épp most szokik le, úgyhogy lehet feleslegesen keresném fel. 

Valahogy úgy érzem legszívesebben leborotválnám a hajam kopaszra, és felülnék az első repülőgépre, bárhova is megy. Menekülnék a felelősség elől. Minél több terhet vállalok magamra, a felelősség annál nagyobb. A felelősség azon személyek felé akik ismernek, akik elvárnak, akik várnak tőlem valamit. Persze ez evidens, különben mehetnék strihelni heroinért, de akkoris. Jobb lenne már csak úgy lebegni a semmiben, úgy, hogy egyetlen percre sem jutnak eszembe a következő súlyos gondolatok:

nőgyógyász
suli
francia
barátok
másik suli
párkapcsolat
szex
anyagiak
festés
bútorok
hajam
hogy fogom én ezt a sok mindent így egyszerre megcsinálni

Persze ezek csak nekem mondanak valamit, és nem is teljes a lista.

Nem értem mikor borultam meg megint. Jó ideje - 2-3 hónapja - totál fent voltam a peaken. Aztán egyik napról a másikra visszazuhantam. Nemrég olvastam, hogy a mániás depi mániás szakasza van hogy csak évek elteltével, huszonévesen jön ki. Bár jobban örülnék ha gyakrabban jönne elő, mert kurvajó pörögni, mint valami drogos. De elmúlt, most a semmi van.

Lehet, hogy a Toradora tehet róla. Mindig ezek.

De most ezen a szép tavaszi napon, hogy süt a nap, kék az ég, bizserget az enyhe idő, szívesen felvágnám az ereimet. Sosem fogom persze. De jó lenne végre másnak lenni, mint aki vagyok.

A totális magány. A kudarcokkal teli életem. Az a valami amit mindig bevonzok - vagy az, amit nem vagyok képes bevonzani. Hétköznapi apróságok, amik bárkivel megeshetnek, de velem valahogy mindig. Előfordulhat, hogy valaki ne ignoráljon? Előfordulhat, hogy ne nézzenek keresztül rajtam? Fogalmam nincs miért. Tényleg gyerekkorom óta a homlokomon van a láthatatlan bélyeg...? Hogy jelentéktelen, ócska, felesleges elem vagyok?

Olyan vagyok, mint azok a csövesek akik felszállnak a villamosra. Mindenki arrébb húzódik, és bár nem szólnak semmit, magukban szidják azt a büdös csövest, hogy minek száll fel egy zsúfolt villamosra, és minek ér hozzá a kapaszkodóhoz. De az arcukon nem látszik semmi. Egy fintor se, semmi. De ha lehetne, lelökdösnék onnan a hajléktalant.

Én is egy büdös csöves vagyok, akitől öntudatlanul is elhúzódnak az emberek. De egy hajléktalan legalább tudja - tudja, hogy miért, mert gusztustalan és taszító a normális emberek számára. A társadalom számkivetettje. Míg én..? Mi van bennem, rajtam, ami taszítja az embereket?

Egész kib*szott életemben ezellen küzdöttem, hol maga voltam a megtestesült Terézanya, és segítettem mindenkinek, kedves voltam még azzal is aki nem érdemelte meg, hol próbáltam önmagam lenni, időnként ilyen máskor olyan... De semmi sem használt. Örökké csak kitaszítottak. 

És újra és újra azt hiszem, hogy na végre, megtaláltam a helyem - egy férfi, egy új barát vagy egy új társaság mellett. Majd jön a pofára esés, mikor rájövök, hogy mind csak a felszínes érzéseikkel szeretnek. Addig amíg minden oké, amíg jó velem lenni, amíg ontom a poénokat és kedvesen beszélgetek velük... de ha rossz kedvem lenne, vagy egy kis vigaszra vágynék ne adj'Isten... az probléma. Vagy legalábbis úgy néznek rám mint egy ufóra.

Ez a sorsunk nekünk borderline-osoknak.

Mindig is férfi szerettem volna lenni. Csak hát, nem vagyok túl magas nőnek sem, úgyhogy az átoperálás szóba se jöhetett... meg hát nem vonzódom a nőkhöz sem, hogy mindenáron keresztülmenjek egy ilyen komoly herce-hurcán, azt hiszem már elfogadtam, hogy ezt az életet nőként kell leélnem. De hiszem, hogy a következő más lesz.

Ha legközelebb férfinak születek, akkor többé nem kell félnem semmitől. Maximum megvernek, megölnek, de nem tudnak ennél többet tenni velem. Ráadásul lenne erőm, amivel harcoljak, amivel megvédjem magam. Ötven kilós nőként erre jelenleg semmi esélyem... 

De ha férfi leszek akkor meg lesz a lehetőségem, hogy én ártsak másoknak, hogy én uralkodjak egy nőn, hogy az én kezemben legyen a hatalom, és a döntés, hogy fájdalmat vagy örömet okozok neki. És pont ezért, sosem fogok ártani senkinek, pont ezért megmutatom majd, hogyan kell igazi férfiként viselkedni, és én leszek a leggyengédebb, de mégis a legerősebb férfi. 

Olyan jó lenne egyszer a másik oldalon állni... és nem a félelem oldalán. Jó lenne kihúzott derékkal végigmenni az utcán, és nem pedig bujdokolva. Nem hiszem, hogy valaha megváltozok, mert amíg nő vagyok, rettegnem kell.

Persze még mindig jobb, mint Bangladesben.