A rossz napok újra kezdetüket vették. Néha elkomorít valami, ami onnantól képes rányomni a bélyegét egy egész hétre, függetlenül attól, hogy már rég nem is gondolok rá. De elég egy mélyebb, és fájdalmasabb negatív gondolat, és kész, egyetlen pillanat alatt elszáll az öröm és nem is tér vissza sokáig.

Ilyenkor jön az álmodozás egy teljesen más életről, ami persze csak még szomorúbbá tesz, vagy azért, mert nem lehet az enyém, vagy mert rájövök, előbb utóbb az is ugyanoda futna ki, mint a jelenlegi életem. De csak álmodozok és álmodozok... Sosem tudom melyik az igazi. Mikor jókedvem van, minden rendben, és a skatulya életemet kellőképp megfelelőnek találom arra, hogy így is éljem le, olyankor meg tudom látni a mindennapokban a szépet, és mosolyogva nézni a jövőre, vagy az, mikor lenyom a depresszió, egy másik élet után vágyakozom, mert ezt céltalannak, hazugnak, álságosnak találom. Melyik énemnek van igaza? A boldognak vagy a depressziósnak...? Valószínűleg soha nem fogok rájönni.

Ilyenkor kilátástalannak tűnik az egész. Az x, y, z feladatok, amik előttem állnak 100-szor súlyosabbnak tűnnek, legfőképp azért, mert elveszítem ideiglenesen a célt, az értelmet, így persze még a reggeli felkelés is nehéznek és feleslegesnek tűnik, ha egyszer utálom ezt az életet, a mindennapokkal és a teljesen nyilvánvaló jövővel együtt. De nem így élünk mind? Néha mindenki kétségbe esik, megkérdőjelezi a lét értelmét, és azt, hogy miért csinálja azt, amit. Aztán feláll, leporolja magát, és megy tovább. Aki meg nem... na abból lesznek a heroinfüggők, az anyám asszony katonái, és a hajléktalanok. 

De néha arra gondolok, hogy képes lennék bármire, hiszen egy SAO-szerű világban élünk, amiből van ébredés, csak nem tudjuk, hogyan kell kilogolni. Tele NPC-vel, akik csak azért vannak, hogy megnehezítsék mindennapjainkat, felesleges elemei a játéknak. A valóság, ami nem mindig tökéletes, néha hibás, bugos, de ezt csak nagyon kevesen veszik észre. Akik érzik, hogy valami nem kóser ezzel a világgal, de nem tudják milyen értelemben, csak sejtik, hogy van egy gomb, amit ha odakint megnyomnak, felébredünk az igazi valóságban.

Nem mindenkinek jön be a játék, nem mindenkinek tetszhet a storyline, vagy a quest-ek. Van aki kilépne, de nem tud, itt ragadt. Ilyen vagyok én, és ilyenek még sokan mások, akik valamiért mindig is különböztek a többségtől, akik mindig gyanakodtak, és mindig vágyakoztak. Akik sosem értették, miért működhet úgy a világ ahogy. Hát ezért.