Barátnőm szerint, aki komolyan mentális problémákkal küzd - hol borderline-nak mondják, hol skizónak, hol depisnek, de volt, hogy azt gondolta magáról pszichopata - én kigyógyultam a betegségből. És hogy erre tök büszke lehetek. Egyrészt nem akarok előre inni a medve bőrére, úgyhogy nem örülök még túlságosan a dolognak, másrészt meg mindig is úgy láttam, hogy a BPD egy kitolódott kamaszkor-szerűség, és az ezzel foglalkozó oldalak is mind azt írták, hogy bár gyógyszer nincs rá, kezelni nem lehet, de a legtöbben 30 éves korukra "kinövik". Hát nekem talán ez hamarabb következett be. Talán csak szép lassan megtanultam azt, amit mások gyerekkoruk során sajátítanak el: az öröm keresését, érzését, a mindennapokban, az apróságokban, a kapcsolatokban, a napsütésben, és megtanultam kezelni a saját problémás, lehúzó, negatív gondolataimat, most már a helyükre tudom tenni őket, ahogy azt hiszem azt a normális emberek is szokták.

Más: álmok. A legutóbbi visszatérő álmom igen ijesztő volt. Rövid, de velős álom: a szokásos régi házunkba tértem be, ezúttal anyámmal karöltve. A halott kutyánk ott állt az udvar sarkán, mondtam is neki: na hát te még mindig élsz? gondolva ezzel arra, hogy már jópár év eltelt azóta, hogy velünk volt, és persze ekkor rögtön le is esett, hogy olyan sok év telt el, hogy még egy szuperkutya is rég halott lenne. Ekkor máris elkapott a rossz érzés. Bementünk a házba, ahol persze a szokásos szobában apám volt, ezúttal sokkal ijesztőbben: az ágyon feküdt tágra nyílt, semmibe révedő szemekkel. Ekkor elkezdtem kiáltozni, hogy anyu, anyu, még igaziból is mondogattam ezt, mire felébredtem.

Mik vagytok ti kísértet-álmok? Ti vagytok a Black Lodge lakói, a vörös függöny előtt táncoló törpe, óriás, és BOB? Ti vagytok az ősi félelem, a lélek őserdeje, a poklok kapuja? Mikor fog valaki a fülembe suttogni egy szörnyű titkot? Mikor fog a tükörből felém villanni a gonosz arca, ahogy ördögien nevet? Mikor hallom meg a bagolyhuhogást...?