Mostanában különös álmaim voltak. Olyanok, amik valóságosak és fajsúlyosak. A Higurashi óta tudom, hogy az álmok sokszor más világokban, időkben megtörtént eseményeket mutathatnak be, és úgy érzem fel is ismerem a millió álmom közül azt a keveset, amik mások, mintsem fantáziálások.

Nemrég egy olyan álmom volt, mely egyfajta jövőben játszódott. Egy olyan jövőben, melyben már köztudott volt, hogy párhuzamos univerzumokból nyerhetünk, szívhatunk át energiát, valamilyen eszközzel amit feltalált az emberiség. Ugyanakkor valami épp nem stimmelt, mert az "energiabányászat" az utóbbi időben nem járt sikerrel, nem kaptunk energiát odaátról. Azt gondolták azért, mert így is elég sokat kaptunk már, és elég gazdag már a világunk, amiért nincs szükségünk ingyen energiára másoktól. Nekem az is beugrott, hogyha egy másik univerzum energiaszintjét felborítjuk, akkor az az univerzum összeroskadhat önmagába.
Volt egy mód, mely a 2 univerzum emberei közti energia-átadást tette lehetővé, ennek nevét álmomban lejegyzeteltem, reggel még emlékeztem is rá, de később elfelejtettem, azóta is verem a fejem a falba. Erre nem mindenki volt képes, állítólag én igen, méghozzá tánc alatti révület által, melynek fokozatai is voltak, számszerint 3; ebből kettőre emlékszem: elhomályosítás, és összekapcsolás. Remélem 80 éves koromban egyszercsak bemondják a tévében, hogy feltalálták ezt az eszközt, én meg majd a szívemhez kapok, mikor meghallom a módszer nevét.

Másik álmomban egy alvás-paralízisből csúsztam át épp a félálomba, így kismértékben irányítottam az eseményeket. M.-et láttam, ahogy előttem szökdécselt, a vidéki nyaralónk utcáin. Szaladtam utána. Nem emlékszem, mi történt, történt-e valami ezen felül, de olyan erőteljesek ezek az álmok, a halottakkal, kutyákkal, és a mindig ugyanolyan helyszínnel, hogy nem lehet véletlen. Érdekesség, hogy bár már rég nem tudnám fejből felidézni pontosan a kinézetét, ebben az álomban az egész teste, minden szőrszála, és anyajegye, pont úgy jelent meg mint a valóságban. Ahogy szökellt a kerítések fölött, a hasa foltjai tökéletesen látszódtak, úgy ahogy már réges rég nem emlékeztem rá. Tudom, hogy ezek üzenetek. Mostanában megint a depresszió felé sodródom, de máshogy. Valahogy olyan végletesen. Lehet, hogy ezúttal vége lesz...? Furcsa érzés. Egyre homályosabb a jövő, és ezek az álmok mintha csak figyelem felhívások lennének. Bárcsak érteném őket, hogy mit akarnak. Az egyszerű magyarázat az, hogy ők odaát várnak rám, és ezzel üzenik, hogy jól vannak, ne búsuljak, nem leszek egyedül. De erre miért kéne havonta felhívni a figyelmem?

Ráadásul csak pár éve kezdődött az egész. Korábban ha pl. apámmal álmodtam egészen más jellegűek voltak az álmok. Nem volt ugyanaz a helyszín, csak a sztori: valahogy valamiért ő még él, csak elutazott, eltűnt pár évre, és most visszajött. Aztán azt hiszem ott kezdett megváltozni a dolog, mikor azt álmodtam, hogy tényleg meghalt. Azt hiszem azután jöttek a régi-házas/nyaralós jelenetek. Amikben nem is történt soha semmi. Csak ott voltak. Ja és ez: valamelyik kutya ott van, a nyaralóba zárva évek óta, és én csak most jövök erre rá és meg tudnék őrülni a fájdalomtól és bűntudattól, hogy ott szenved szerencsétlen. Most is ez volt. Valahogy bekúszott ugyanez a gondolat, de ezúttal megkérdeztem, miért...? De nem tudom, nem emlékszem semmire. Miért...? Mintha tudnám a választ, csak nagyon nagyon rég elfelejtettem volna. Érzem, hogy ott motoszkál. Mint valami eeevidencia, ami nem jön a nyelvemre. Meg fogok halni, mielőtt eszembe jutna, érzem.

A költözés gondolata, ami két hete fordult meg először a fejemben, egyre erősebb. Vicces, hogy ez volt a múlt heti nagyveszekedés témája, aminek kapcsán minden szar hülyének el lettem mondva, és ez azért poén, mert pont ezzel löktek rajtam egy jó nagyot afelé, hogy minél messzebb akarjak lenni tőlük. Tényleg elegem van most már. Amíg kis egyetemista iskoláslány voltam, addig még érthető volt hogy hülyegyerekként kezeltek... de most már betöltöm a 25-öt, könyörgöm, szálljanak már le rólam. Csakhogy arrogáns is legyek: barátnőmnek ecsetelve a történteket azzal érveltem, hogy bár gyerekként kezelnek, de valszeg már 12 évesen értelmesebb voltam mint az egész bagázs együttvéve, másrészt pedig már most 100x előbbre vagyok az életben mint ők, 50 évesen. A lényeg, hogy amint lesz munkám és stabilizálódik a helyzetünk, én költözni akarok az agglóba és kész.

Aztán most voltam egy sulis programon a hétvégén, és rájöttem, hogy mennyire tök normális jófej ember lehetnék, meghogy mennyire jókedvű és esetleg boldog is tudok lenni, ha adottak a körülmények. A magány nem tesz jót. Nem egészséges. Persze hogy idővel belegágyult az agyam. Amint kikerülök belőle, máris jobbkedvem lesz, attól függetlenül, hogy jó néha a magány is. De nem örökkön örökké, egyfolytában, hónapokon át, szinte teljesen izoláltan. Jól éreztem magam hosszú idő után először, az se zavart, hogy alig aludtam pár órát, simán végignyomtam két napot aktívan, fáradság nélkül. Itthon meg 10 órákat alszom, annyira nincs semmi, ami miatt felkeljek.

Aztán hétfőn végignéztem a Gakko gurashit, ami nagyon nagyon tetszett, persze megint rábasztam, mert kiderült, hogy az anime ongoing, úgyhogy rávetettem magam a a mangára, azt is végigolvastam, és kiderült, hogy az is ongoing és kb 3 havonta jön ki új rész, úgyhogy csupán az történt ami mindig szokott. Valahogy mindig ezt csinálom, mindig ilyen sztorikat találok, hogy sose tudom meg a végét. Azóta elkezdtem a Higurashi no nako koro ni-t, ami szintén pszicho-horror de valami iszonyú jó. Milliószor láttam már toplisták elején, de sose bírtam rávenni magam. Most temérdek szabadidőmben nincs is jobb dolgom asszem.

Időnként mélyre csúszok főleg a munkanélküliség miatt, vagyis amiatt, hogy ez nem olyan mint egy vizsga, amire elmegy az ember, tanul, belead apait anyait, majd várja az eredményt szeptember 20-án reggel 8-kor. Itt tétlenül várok, várakozok, hogy behívjanak végre, és ki tudja behívnak-e valaha, vagy szólnak-e valaha. És nem tehetek semmit az önéletrajzom küldözgetésén kívül. Kibaszott szar dolog ez. Most még azért nem vagyok teljesen elkenődve, hisz alig telt el 2 hónap, mások évekig is szarakodnak a munkakereséssel, de minimum félévig. Csakhát ezt se mondja meg nekem senki, hogy nekem csak félévig kell várnom, vagy még 5 év múlva is itt fogok ülni a laptop előtt. Szar dolog ez a bizonytalanság. A pozitív bevonzás meg sajnos már több ízben nem jött össze, pedig volt már pár ilyen az életben mikor 100%-ig elhittem hogy úgy lesz. Aztán mégse. 

De mindegy ma még tolok egy utolsó biciklit a jó időben, aztán jöhet végre az igazi ősz.

Depresszió Úr természetesen vissza-visszacsordogált az utóbbi napokban az életembe, de hát nincs mit csodálkozni rajta. Ismét szembe kellett néznem önmagammal és bevallanom, hogy miért is van ez így. És igen, tudom, hogy ez egy olyan ok ami nem biztos hogy valaha megszűnik, megváltozik, és tudom hogy ezermillió embernek szarabb az élete és milliószor boldogtalanabb, de nem mindegy, hogy míg nekik nincs választásuk, nekem lenne.

Mert ugye senki nem választja az önkéntes rabszolgaságot, csak én. Na mindegy, ez bonyolult és hosszú, a lényeg az, hogy rájöttem, hogy hiába kezdek bele ezer új dologba és keresek pár havonta valami pluszt az életembe, ami ideiglenesen célt ad és felvidít, az alapprobléma megszüntetése nélkül soha soha nem jövök ki a depiből. És jelen pillanatban még fogalmam nincs hogy fogom ezt elérni. És ettől csak egyre szarabb kedvem lesz, és mindenki csak azt látja hogy egy hisztis picsa vagyok, akinek semmi se jó. 

Tegnap is. Már az önmagában elkeserített, hogy anyám előadta a menekültellenes szövegét, amit mintha szóról szóra az M1 híradóból mondott volna fel, vagy mintha Egyszemélyi Vezetőnk beszédét hallgattam volna rajta keresztül. Demagóg fasságokat, amiket hiába cáfoltam meg minden mondata után, érvekkel, mindig volt egy újabb demagóg érve, majd  a végén visszatért ahhoz amit már megcáfoltam. Szóval nem is érdekel hogy az ország 2/3-a faszkalap, csomószor nevetek rajtuk, ha látom miket posztolnak fb-re, vagy milyen gyűlölködő kommenteket írnak egy cikk alá, de a saját anyámtól hallani a színtiszta orbánista szövegeket, akit nemrég még utáltunk ugye, mert mnyp-államosítás meg vasárnapi zárvatartás meg mittomén, de most hirtelen ő lett a Nagy Igazmondó. 

Meg ugye attól is mindig rosszul leszek, hogy egész életemben hülyének néztek. Ennek két oka volt. Egyrészt mert ismertek kisgyerekként, amikor még összeadni se meg olvasni se tudtam, vagyis tényleg hülye voltam és valahogy ez rögzült bennük. A másik oka hogy nő vagyok. A családom női tagjai ugyanis bevallottan butának és alacsonyabb rendűnek tartják magukat a Nagy Férfi társaik mellett, akik meg mivel pár fokkal esetleg magasabb IQ-val rendelkeznek, hát persze hogy ezt el is hiszik. Úgyhogy általában én bármit mondok, bármi véleményem van, az hülyeség. Én azt nem tudhatom, mert nem láttam, nem voltam ott, biztos csak az interneten olvastam (mennyivel jobb lenne, ha a blikket meg a kiskegyedet tartanám elsőszámú forrásnak!) és különben is, ha ideges leszek vita közben, akkor még inkább alátámasztom hogy csak egy hisztis óvodás vagyok. 

Aztán ugye tegnap is volt egy vita egy tök hétköznapi dologról. Én csak elmondtam mit gondolok róla, erre úgy nekem jöttek 4-en egyszerre, mintha legalább azt mondtam volna hogy meg akarom őket ölni, és feldarabolni. Konkrétan elment a hangom a vita a végére, nem a beszédtől, hanem az idegtől. Ha nagyon ideges vagyok sajnos előfordul hogy krákognom kell, de most konkrétan nem bírtam már beszélni se, mint valami gégerákos, annyira felcsesztek idegileg. Aztán jött más téma, barátom mondott valamit, óó hát igen igen gézuka, hát ez így van, persze hogyne hogyne.

Aztán éjjel jöttek a mélyenszántó gondolataim. Sajnos utólag már nem tudom pontosan visszaadni, de kb az volt a lényeg, hogy apám is ilyen magányos volt mint én. És nem azért mert ne lett volna körülötte x családtag, rokon, barát stb, hanem mert egy sem volt aki igazán szerette volna, akinek igazán megnyílhatott volna. Aki ne játszotta volna a hazug hamis szerepet egész életében, mint ahogy most is mindenki körülöttem. Nem értik, nem értenek. De pont így volt apámmal is. Azt hiszem nem csupán az vezetett a depressziójához és alkoholizmusához, hogy anyám nem szerette viszont és más pasikkal szórakozott, hanem ez is. Hogy egy őszinte gondolat, egy igaz szó nem hangzott el élete egyetlen fontos személyétől sem. A színjáték, a játszmázás. Semmi más. És ezért is utálom mikor bárki előadja a nagy dumát az alkoholizmusról, hogy betegség, meg elvonó meg faszomöccse, mert nála ez 100%-ig a magányos életből való kétségbeesett menekülés volt. Neki ez volt a Valótlan Világ. Ő egy igaz ember volt, ezért sem bírta ezt az igaztalan világot. Egyedül volt örökkön örökké.

Ha most élne, és eszénél lenne, szerintem tuti megértene. Neki elmondanám őszintén az érzéseimet, és valószínűleg nem is traktálna ostoba közhelyes tanácsokkal, amitől szintén agyidegzsábát tudok kapni, hanem csak átérezné és kész. És ha az életben egy ember lenne aki végre átérezné a fájdalmam, a magányom, akkor talán még az átok is megtörne rajtam. A boldogtalanság átka. Ő volt az egyetlen, aki olyan volt mint én és nem hiszem, hogy valaha az életben találkozom még hozzá hasonló Igaz Emberrel. És a barátom ha veszekszünk mindig azzal riogat, hogy ha így viselkedek akkor mindenki el fog pártolni mellőlem, nem találok senkit magam mellé és egyedül maradok végül. Én meg: ki a faszomat izgat? Hát változna báármi is?? Azon kívül hogy kevesebb ostoba, céltalan trécselésnek lennék részese, hát tudnék ennél is magányosabb lenni? Rohadtul nem.

Valahogy úgy képzelem el magam, mint aki egy kis talpalatnyi szigeten áll, körülötte vizesárok jó nagy szélességben. Időnként valaki átdob egy kötelet vagy hidat épít, hogy átjusson hozzám, de a kötél elszakad, a híd leomlik idővel és senki nem tud egy kis időnél tovább ott maradni velem. És én ott állok egyedül a szigetecskén, mozdulatlanul, fújhat szél, eshet eső, engem semmi meg nem zavar. Mert már nem érdekel, megtanultam magányosnak lenni. És erősnek lenni. Ha kívülről nem is látszik, mert a depis vagy az ideges fejemet látják csak, belül kőszikla vagyok. Egyszerűen nincs már senki aki meg tud bántani, nincs olyan mondat amivel fájdalmat tudnak okozni. Mert nincs ember ezen a kurva bolygón akinek hangyányit is számítana a véleménye. 

És itt jön be a képbe az ellentmondás. Hogy egyrészt ez jó, mert erős vagyok és megingathatatlan. Szuper. De közben meg másra vágyom. Igenis akarom, hogy legyen végre valaki az életemben. Aki számít. Aki szeret és akit szeretek. Nemcsak úgy, mint a hamburgert meg a szép cipőket, hanem úgy igazán, igazából. És akkor nem bánnám, ha minden másnap fájdalmat is okozna nekem, mert végre élnék. Végre ember lehetnék ebben az embertelen világban. Végre több lennék, mint egy halálosan unatkozó szociopata. Akinek semmi sem jó soha, mert egy orbitális nagy űrt kell kitöltenie a szívében és ehhez a világ minden pénze, iskolája, nyelvvizsgája, bulija, hobbija, piája, hamburgere, könyve, animéje, kiskutyája, kiscicája sem elég. És ezt az egyet nem kaphatom meg soha, amiért az összes szervemet, végtagomat, anyagi javamat bármikor odaadnám. És csak töltögetem az űrt egyfolytában, néha-néha betelik, de mindig újra és újra elfolyik belőle a sok minden, és újra fájóan üres marad.

És úgy végzem majd mint apám, akinek talán lesz családja, vagy egyedül hal meg, de valójában véges végig a szigeten ácsorgó kőszikla leszek, hóban, fagyban, esőben, örökké.

Mostanában jól vagyok, de csak a remény miatt. Sajnos vannak dolgok az életemben amiről nem beszélek, de soha senkinek, a sírba viszem meg minden, mert így is majd belehalok ha belegondolok. Ez egy olyan dolog, mintha lenne egy aneurizma a fejemben, ami bármikor elpattanhat és meghalhatok. Lehet, hogy csak 60 év múlva, de lehet hogy már holnap. De mégse agyalhatok ezen és sírdogálhatok miatta a sarokban, ezért nem gondolok rá csak ott van az agyam legmélyén. Ami miatt sosem lehetek sose teljesen nyugodt és felhőtlenül boldog. Ó, de bár tényleg egy aneurizma lenne az, amibe belehalhatok, mennyivel egyszerűbb lenne..! Mert a valóságos problémám semmi mást nem okoz, csak depressziót. Már vagy egy hónapja jól vagyok, de tegnap este eszembe jutott ez a dolog, bele is gondoltam egy pár percre és éreztem ahogy a testemet megszállja a depresszió kezdeti érzete. Kibaszott furcsa érzés volt.

Aztán megbeszéltem magammal, hogy ez egy olyan dolog amit soha nem fogok tudni megoldani, helyrehozni, meggyógyítani magamban, ez a része az életemnek mindig szörnyűséges lesz. Ezért temetem el mindennap magamban. És ezért is voltam hosszútávon depressziós mielőtt kitaláltam volna a továbbtanulást: mert az nem lehet, hogy az életemben több dolog is szar és reménytelen és kilátástalan legyen, mint amilyen a diplomámból eredő munka- és karrierlehetőségek voltak, plusz ez. Most már előbbi megoldódott és jobban is vagyok.

Aztán persze belegondoltam abba hogy milyen lesz munka mellett még szombatonként suliba is járni. Néztem az órarendet, miszerint reggel 8-tól este 8-ig kéne sok esetben ott ülnöm. Persze baszni fogok én az előadásokra, ahogy 5 éves egyetemi pályafutásom során már megtanultam, de azért így is lesz olyan órám, amire kötelező lesz bejárni és ki tudja, hogy mennyit kell majd ott ülnöm. Konkrétan 3 évre el lesznek cseszve a szombatjaim. És hiába vagyok úgymond elszánt, mert ahogy fentebb írtam, az nem lehet hogy az életembe egyszerre több dolog is romokban heverjen, mert akkor jön a depi, meg az öngyilkosság, hiába tudom hogy ezt a lelki békémért muszáj véghezvinnem, akkor is, ha 2 év múlva kitalálom, hogy szülni akarok és nem is tudok majd ebben dolgozni, akkor sem adhatom fel. Vannak dolgok amiket feladtam és bár nem annyira számítottak, mégis kibaszottul frusztrálnak.

Egy sulit otthagytam, mert bölcsész szak volt és nem volt fontos, a másik szakom mellett, nem akartam annak terhére csinálni és amúgy is rengeteg baszakvás volt azzal a sulival, pedig már nem volt sok hátra belőle. És nem fontos mert még az önéletrajzomba se írnám bele ha lediplomáztam volna ott, mert annyira semmi nulla szak, de mégis iszonyú érzés mindig ha eszembe jut.

Ugyanígy, 2 nyelvet elkezdtem pluszba tanulni, mindkettőből kb mehettem volna már középfokúzni, de hasonló okoból húztam halogattam ezt, ma meg már meg se tudok mukkanni ezekből a nyelvekből. Aztán ott volt a jogosítványos sztori. Anyámék 17 éves koromban beírattak egy olyan autós suliba, akinek ismerték a vezetőjét, emiatt azt hitték, hogy milyen jó lesz, milyen jófej lesz meg segítőkész stb a pasas. Hát nem. Mai napig rémálmok gyötörnek attól a faszkalaptól. Tanítani semmit, de semmit nem tanított, telefonált minden alkalommal végig, és ha én rosszul csináltam valamit akkor úgy ordibált velem mint a mocskos szarral. Hát igen, kőkemény férfi volt hogy ilyen bátran szembe tudott szállni egy maga alá szaró tini kislánnyal, ezúton is gratulálok neki.

Mivel x alkalom után már konkrétan pánikbetegség jellegű tüneteim lettek, abba is hagytam ezt az egészet. Pár év múlva lehetőségem nyílt újra vezetni tanulni, de mit ad isten, megint egy ismerősnél, aki ingyen (tartozás fejében) tanított volna. Ez a történet meg ebbe fulladt bele, hogy ő meg egy teljesen skizofrén furcsa elmebeteg ember volt, aki egy pincében lakott, oda hívott engem is, és állandóan azt ecsetelte, hogy hogy tette őt tönkre a kormány. Szóval ez meg emiatt nem jött össze, mert megintcsak nem én választottam és megintcsak valami hülyével kellett volna vezetnem.

De ezek mind zavarnak és mind olyan, amit csak nagy nehézségek árán és jó sok pénzért tudnék ma már megoldani. Vagy sehogy sem. 

Szóval már nem adhatom fel többször, mert a fentiek nem is voltak annyira fontosak, vezetni pl akkor se szeretnék ha lenne jogsim, az anyósülésen is pánikolok ha 60-nál többel megyünk, barátom meg úgy vezet, mint akinek mindent szabad, múltkor egy buszt dudált le a gecibe, mert úgy érezte neki volt elsőbbsége. Szóval ezek nem fontosak, ez az új diploma meg igen, de biztos iszonyúan ki lesz már a faszom ha munka mellett kell majd ezt csinálnom. Ha reményeim szerint felvesznek a minisztériumba, ott aztán nem egy akárkicsoda titkárnő leszek, aki fénymásol, hanem feladatokat fognak rám bízni, ami miatt túlóráznom kell vagy este is azzal foglalkoznom. És akkor még amellett statisztika vizsgákra készüljek... remélem nem leszek állandóan idegbeteg emiatt. Félek, mert sosem kellett még ennyire megerőltetnem magam, nem vagyok én hozzá szokva a kemény munkához, amit szintúgy sajnálok. Ez is nagy elbaszása volt az életemnek, hogy suli mellett nem vállaltam munkát, gyakornokoskodást, valamit, egyrészt mert akkor most könnyebben szereznék munkát, másrészt hozzá szoktam volna a hajtáshoz.

De ugyanakkor azt is jól kitapasztaltam már, hogy ha jól le vagyok foglalva, mert pl sokat kell tanulnom, akkor nincs időm a rossz dolgokon agyalni, és mégjobban el tudom majd temetni magamban azt. Aztán majd egyszer elpattan. 

Nyaralni voltam.

A múltkor behívtak egy állásinterjúra. A profession-ön találták meg az önéletrajzom, szóval nem én jelentkeztem hozzájuk, és egy biztosító társaságról volt szó. Persze már előre sejtettem, hogy az ilyenektől nem sok jót várhatok, de hát aki munkanélküli ne válogasson. Úgyhogy elmentem.

Azzal kezdődött az egész, hogy az interjúztató el se jött, fél órát vártam, mire küldtek helyette valakit. Ő vagy 20 percen át kérdezgetett, feltette a tipikus HR-es kérdéseket, amikkel tele van az összes állásos oldal a neten, még arról is kifaggatott, hogy hol lakom és kivel... Aztán előadta, hogy milyen munkáról lenne szó:

Először is, egyéni vállalkozónak kell mennem, ami ugye tök szupi, hisz mindössze havi 50ezer ft adót (plusz járulékokat, de azt ugye nem mondta) kell befizetnem havonta, és ő amúgy is ismer egy könyvelőt olcsón, az majd elintézi nekem. Aztán részt kell vennem a tanfolyamjukon potom 15ezer ft-ért, majd felvesznek megbízásos szerződéssel. (Magyarul munkanélküliként a nemlétező pénzemet rögtön elkölthetném arra, hogy egyáltalán felvegyenek.) Alapfizu nincs, csak ahány szerződést megkötök. És meg kell kötni havi 1-et minimum, különben kirúgnak. De ha ügyi vagyok akkor akár 300ezret is kereshetek egy hónapban. Hát persze! Csupán telefonon kell hívogatnom vadidegeneket, rájuk erőszakolnom valami fasz biztosítást, és fellélegezhetek, hogy nem a semmiből kell állnom az ehavi evát. Szuper! Álomállás bazmeg. 

Hála Istennek azóta se kerestek, gondolom nem feleltek meg a válaszaim arra, hogy hol képzelem el magam 5 év múlva és mit tudnék hozzátenni a cég jövőjéhez. Bár arra rájöttem, hogy ki kéne találnom magamnak valami kamuhobbit, ami hihető és nem kell sokat magyarázni, meg bizonygatni, mert az ilyen fasz helyeken tuti mindenhol rákérdeznek. Itt se tudtam semmi értelmeset mondani, csupa hülyeséget mondtam, úgyhogy ez jó tanulópénz volt. Már ha behívnak még idén valahova....

Ma azt álmodtam, hogy hívtak a RTL-től, állás kapcsán, merthogy 2x is beadtam oda már a jelentkezésem, de az utcán voltam és nem értettem semmit, a nő már kiabált, de meg kellett kérnem, hogy hívjon vissza később és ettől tiszta rosszkedvem lett, hogy most nem fognak visszahívni és ennyit az álom-állásról.

Szerencsére ilyen nincs, mert még egy emailt se dobtak, hogy menjek a fenébe, pedig szinte nekem találták ki azt az állást :( megfelelek a kritériumoknak, akkor meg mért nem hívnak be...? 

Barátom meg folyton nyomatja, hogy menjek el a NAV-hoz. Mert az egy akkora tutikirály hely, ahol mindenki milliomos lesz, és légkondis irodákban halál fontos és felemelő, társadalmat javító munkát kell végezni és ahonnan csőstül mennek el az emberek mééég jobb állásokba, mert akkora tudást kapnak ott hogy ihaj.... Igaz, hogy kereken 110ezret (!!) keresnék ezzel a csudijó állással, azt is csak azért mert van nyelvvizsgám, anélkül 100ezer ft ütné a markomat. Azt se tudnám mire költsem a rohadt élet. No nem mintha a pénz zavarna leginkább, sőt, ha találnék egy szimpi állást 80ért is elmennék, de azért hogy 110ért olyat csináljak amit utálok, miközben titkárnői állások vannak kiírva 130 nettóért, hát nem is tudom, na. 

Persze ha szeptember végén is munkanélküli leszek még, akkor el fogok menni a Navba, mert már most baszogatnak, hogy kitartott vagyok meg mittudomén, hát igen szörnyű, kereken EGY hónapja diplomáztam le, másoknak félév is szokott lenni az álláskeresés, de én mocsok, már egy hónapja itthon rohadok. De basszameg minden fasz aki baszogat ezzel, majd meglátják milyen szipi szupi állásom lesz a Navnál 110ért. Megnézem majd a barátom arcát mikor megkapom az első havi fizumat ott. HEHE. Ő akinek a pénz a mindene, akinek nincs más témája, aki 300ért nem menne el sehova dolgozni. Csakis ezért simán dolgoznék ott, hogy lássam az arcán a döbbenetet a számlakivonatomat nézve. 

Végülis 6 hónap próbaidőm lenne, aztán felmondanék a faszba. Akkor legalább látná hogy valóban mekkora szüksége van arra, hogy én most beiratkozzak egy újabb egyetemre, hogy legyen egy valamit érő diplomám. Jaj de meg kéne ezt játszanom. Akkor nincs nyaralás meg iphone, meg osztrák telelés, és nike cipő. Akkor 110ezer ft van és slussz. Bezzeg mikor azt mondom, hogy titkárnői állásokat nézek, az meg gáz, mert 2 diplomával ne legyek már ilyen szar állásban. Pedig amúgy nekem feküdne, nem kéne megerőltetnem magam, nem egy nagy agymunka, és csak addig csinálnám míg meglesz a közgáz diplomám. 

Mindeközben azon agyalok, hogy indítani kéne egy kajás blogot. Mert főzőcskében jó vagyok, de nincs kinek mutogatnom a tehetségemet :( Hát igen, komoly dolgok ezek. Mindig megtalálom, mivel kell eltöltenem a szabadidőmet.

Egyedül vagyok itthon és kicsit uncsi, úgyhogy leírom a fejleményeket.

Ma reggel voltam egy állásinterjún. Tegnap hívtak, hogy menjek és vigyek számológépet is, mert matek-teszt lesz... Na persze nevettem magamban, én meg a matek teszt. Na de ma bementem, megírtam a tesztet, ami meglepően nem volt nehéz, józan paraszti eszes, százalékolós feladatok voltak nagyrészt, meg pár olyan mikroökonómiai kérdés amit persze nem tudtam. Úgy éreztem mikor beadtam, hogy jó lett. Hát persze lófaszt. Nem jutottam tovább.

Jellememhez méltóan a könnyeimet nyeldesve mentem hazafelé. Először dühös voltam aztán csak simán elkeseredett. A könnyek pedig nem azért jöttek mert megsirattam az állást, vagy mert ennyire ne bírnám a visszautasítást, hanem mert ilyenkor az egész univerzum eggyé válik számomra, minden kapcsolatba kerül mindennel, más szóval az egész életemet szarnak tartom, minden lépésemet hibásnak és elbaszottnak. 

Az egészben azt éreztem szarnak, hogy igenis, lehettem volna valaki. Kiskoromtól kezdve értelmesebb voltam a legtöbb rokonomnál - bár ez nem nagy eredmény, hehe - kamaszkoromban pedig a tankönyvekkel keltem feküdtem. Szerettem tanulni, szerettem bizonyítani és rengeteg könyvet elolvastam ezen években, míg mások buliról bulira jártak, hogy tizenévesen már önkívületben fetrengjenek a hányásukban. Én egy igazi geek vagy nerd vagy akármi voltam és csúfoltak is érte rendesen. De bennem volt a potenciál. A lehetőségek tárháza. 

Aztán jöttek az első pofonok, ahogy kiléptem a gimnázium kapuján, és ez visszavetette erősen az önbizalmam. Többé nem erőlködtem, hogy jobb legyek, megelégedtem azzal amit dobott a gép. És nem volt senki akkor ott, hogy egy kicsit lökjön rajtam, hogy utat mutasson, mert sajnos én erre 18-22 éves koromban nem voltam képes. Tengtem lengtem. Gondoltam jó lesz ez így, majd lesz valahogy! 

És most itt állok egy jóócskán elbaszott 5-6 évvel a hátam mögött. Aztán egyszercsak jön az ihlet. Hogy még nincs vége. Hogy csak 25 vagyok nem 55. És még középkorúak is sokszor újrakezdik a nulláról. Sőt, nem egy ismerősöm van, aki pályát módosított egy szar diploma után és megtalálta önmagát, vagy azok, akik mindeddig próbálkoztak megélni az érettségiből, de most beiratkoztak valahova. Hát én is ezt fogom tenni.

Hála az Ö.valónak, hogy aug.11 a pótfelvételi határideje. Ha egy héttel később van ez az interjú és akkor döbbenek rá, hogy mire is vágyom pontosan, akkor várhattam volna egy évet. De így, hétfőn beadom a papírokat, és ezúttal mint felnőtt ember, egy majdani munka mellett, levelezőn, egy közgazdász szakon fogom újraindítani a befuccsolt életemet. Sajnos csak fizetős van, úgyhogy a diákhitel elkerülhetetlen, de remélem később a fizetésemből félre tudok majd rakni. Esetleg átkerülök ingyenesre, vagy akár egy jobb egyetemre. 

Álmok. Most ezt kergetem. Ki tudja mit fogok erről a hirtelen jött döntésről gondolni egy év múlva....

Újabb hosszú kihagyás a valóságból. Időnként eltűnök és semmi de semmi hasznosat nem csinálok, csak depizek, vagy animézek, vagy olvasok, de van hogy azt se tudom mivel telnek a napjaim, kiesik az egész. Erre mostanában jöttem rá, mikor kiakartam számolni mikor utazott el a szomszéd (akit utálok mint a szart és felüdülés hogy lelépett) hogy megtudjam kb mikor számítsak a hazaérkezésére (gondolom nyaralni ment), de egyszerűen az istennek sem tudtam felidézni azt a napot, amikor elutaztak, pedig aznap még hallgattam is a fasságait és elmeséltem a családnak, de egyszerűen annyira összefolynak a napok ebben a súlyos jelentéktelenségben, hogy simán eltelik 2 hét, mire visszaírok valakinek.

Már 3 animét végignéztem (mind 24 részes), úgyhogy valahol érthető, hogy telnek a napok rendesen. Munkát nem sűrűn találok, mert amire a végzettségem jó, azt már nem akarom csinálni, de annyira nem, hogy legszívesebben elmennék kukásnak, csak azt ne kelljen csinálni, amiből diplomáztam. Ergo túl sok lehetőségem nem marad, csak a legalja állások, amikkel önmagukban nincs baj, csak épp azért szeretnék bizonyítani, előrelépni idővel, a legaljából meg nem igazán van feljebb. Néha találok valamit, amihez nincs megjelölve minden olyan fasság amivel nem rendelkezem (közgazdász/pénzügyi diploma, fluent english, plusz mégegy nyelv tárgyalóképes ismerete, B-s jogsi, saját autó....) és akkor arra jelentkezem. De ezekből nincs túl sok az álláspiacon, valljuk be. Úgyhogy sajnos már látom a szomorú véget, nem húzhatom már sokáig, el kell mennem dolgozni a szakmámba. Amit gyűlölni fogok. Tiszta szívemből, mindennap.

Úgyhogy még egy kicsit, utoljára próbálok nem erre gondolni és kiélvezni utolsó szabad napjaimat. Most épp Psycho Pass-szel. Semmivel nem vagyok hajlandó foglalkozni, pl. mint itthonülő munkanélküliként nem ártott volna elrendeznem pár dolgot, mint a rendrakás, szelektálás a lakásban, felesleges cuccok kidobása, ilyesmik. Ügyintézéssel is kellene foglalkoznom, de egyszerűen leszarom. Majd kamuzok valamit, hogy nem értem el a hivatalt. Tornázhatnék itthon, mert a fizikumom egyre rosszabb, gyenge vagyok, mint a tavaszi harmat, de halálra untatnak az efféle dolgok. Frissíthetném a nyelvtudásomat, hisz ezt terveztem már hónapok óta, de arra is kurva lusta vagyok, hogy végignyomkodjak egy gagyi nyelvtanulós app-ot. Nagyon sok hasznos dolgot csinálhatnék, de tényleg, ehelyett mit csinálok? Animézek bazmeg.

És persze a skizo bnőmmel se foglalkozom, mert hát sajnos vele elég nehéz bánni, kifejezett munkát igényel, ami nem baj, csak ha még arra is lusta vagyok, hogy az egy villamosmegállóra lévő postára elmenjek felvenni a leveleimet, akkor talán érthető, hogy bárminemű munka, feladat jelen pillanatban hatalmas terhet jelentene számomra. Mert lusta is vagyok, és mert nem érdekel semmi. Persze ennek is oka van, mióta rájöttem, hogy egy szeretet nélküli pszichopata vagyok (jó nem, de azért mégis), azóta értem, hogy miért viselkedek így. Mert hát ha egyszer nem szeretek senkit úgy nagyon, csak ímmel-ámmal, akkor persze hogy nem foglalkozom vele csak ímmel-ámmal. És ha még problémás is az egyed, akkor végképp bele se kezdek az erőlködésbe. Őszintén kíváncsi vagyok mi lesz, ha egy nap végre szívből fogok szeretni valakit - szerintem ez a majdani gyermekem lesz - és milyen érzés lesz, hogy nem érzem majd fáradságnak se a legapróbb dolgokat, minthogy főzzek neki, de még a nehezebb, problémásabb feladatokat sem.   

Szomorú amúgy ezt leírni, hogy ilyen üres kőszívű szar vagyok, biztos nagyon fájna a szeretteimnek ha meglátnák, de remélem tudják, hogy nem tehetek róla, 20 év kőkemény munkájába telt a körülöttem lévőknek, hogy kiöljenek belőlem minden emberi érzést. A pontot az i-re pedig a barátom tette fel, aki kapcsolatunk elején minden volt, csak épp szerető társ nem. Persze idővel ezt 100-szorosan is kompenzálta, de sajnos az utolsó ilyen húzásánál halt ki belőlem minden. Persze ehhez a másik 100 ember következetes tevékenysége is kellett, akik gyerekkoromban és kamaszkoromban ott és úgy használtak ki és aláztak meg, ahol és ahogy akartak. Már nem hibáztatok senkit, nem vagyok az a fajta, de szeretném leszögezni - ha egyszer meghalnék és olvasná ezt valaki - hogy nem ilyennek születtem, nem vagyok veleszületett pszichopata, egy nagyon kedves, aranyos, barátságos kislány voltam, akit szép lassan tettek lelketlen szörnyeteggé. Pont ezért nem hibáztatok senkit és nem lovagolok azon, ki mit tett velem anno, mert egyszerűen nem érdekel. Senki és semmi. És ez kibaszott gáz valahol.

Na megyek vissza PP-t nézni és szarok a világra még egy darabig.

Jesszus de rég voltam itt. Ennek oka a záróvizsgám volt, amire kőkeményen oda kellett tenni magam, ahogy mondani szokták életemben nem tanultam még ennyit összesen, és tényleg majd belepusztultam mire túlestem rajta. De meglett. A diplomaosztó is megvolt a héten, úgyhogy hála Isten, túl vagyok mindenen.

Szóval nagy öröm volt mikor végeztem, bár belőlem sajnos eléggé hiányzik az a valami, ami által örömöt magas fokon tudnék érezni, örülök, de csak mértékkel, egy darabig jól kipihenem magam és végre olyan dolgokkal foglalkozhatok amikkel addig egy hónapig nem tudtam, de aztán igen gyorsan lecseng ez a kellemes megnyugtató érzés, és jön a szorongás.

Csak a szokásos sztori, amiről már évek óta írogatok ide, semmi extra. Ahogy telik az idő ebben az új világban - soha többé suli, ez az utsó "nyári szünetem", munkát kell találnom, de jajistenem mit - úgy fúrja be magát a mindennapjaimba az életgyűlölet és depresszió. Hello darkness, my old friend....

Szóval a céltalanság mindig tönkretesz. Elkezdek agyalni az életemen és persze hogy rájövök, hogy minden egyes eleme és pillanata úgy el van baszva, ahogy csak el lehet valamit baszni, nincs semmi amit jól csináltam volna, ami célt és értelmet adna legalább egy elképzelt távoli jövőben, minden rossz úgy ahogy van, és bárcsak meghalnék.

És persze én, az átlagos, középszerű kisember, a tipikus senki, persze hogy soha nem fog tudni változtatni ezen, mert soha nem kellett megküzdenem semmiért, egy igazi nyugatias, kényelmes, kapitalista életet éltem mindigis, és ha voltak is nehézségek, vagy megoldották magukat, vagy nem kellett olyan nagyon megerőltetnem magamat miattuk. Szar gyerekkorom volt, kurva sokat szenvedtem, de mi történt? Felnőttem. Azok, akik akkoriban bántottak, már vagy nincsenek a környezetemben, vagy már nem érdekel mit mondanak. Kinőttem a nehézségeket és fellélegezhettem, hogy a kanapén ülve szenvedhessek a semmin. 

De nem kezdem elölről a szokásos szöveget. Nem tudom mi lesz velem. Karrier céljaim nincsenek, ezt is elbasztam, gondolom majd felvesznek valahova ahol papírtologató, telefonfelvevő, feminista-álom leszek, amit persze a beteg jellememmel nem fogok tudni néhány hónapnál tovább elviselni. Esetleg majd váltogatom a munkahelyeket ha úgy találom, van valami ami épp jobb, de azt is megunom majd, mint eddig mindent az életemben, és egyre jobban szenvedni fogok, és vagy otthagyom azt is, vagy élek úgy, mint most.

Egyre jobban rajzolódik ki előttem, hogy ebből nem lesz normális élet. Mert mindig lesznek jobb időszakok, de úgyis csak idő kérdése, hogy visszacsússzak a mélybe, és közben csak idősebb és csúnyább leszek, a lehetőségek egyre szűkülnek majd, én pedig egyre jobban megőrülök majd.

Volt egy skizofrén pillanatom pár hónapja, vagyis nem skizo és nem is pillanat, de az őrület első megnyilvánulása volt. És igen talán ez marad nekem. Még ép ésszel beleugrok a Dunába, vagy leélem ezt a pokoli életet de beleőrülök a végén.

Sajnos folyton közhelyekben beszélek, mert annyira rettegek, hogy valaki megtalálja ezt a blogot és még inkább tönkremegy az életem, hogy nem merek konkrétumokról beszélni. Úgyhogy még ez se hoz felüdülést.

Az egyetem vége azt is jelenti, hogy ennyi volt a kezdődő barátságaimnak, az életben többé nem látom azokat, akikkel legalább néha napján jókat dumáltam. Barátaim pedig továbbra sincsenek, rettentő magányos vagyok. Viszont van egy csaj, egy haverunk újdonsült barátnője, akivel első perctől egy húron pendültünk, azóta is ha találkozunk mindig spiritualitásról, életről, Istenről, meg az univerzumról beszélgetünk. Úgy érzem, ha leszbi lennék vagy férfi, már tuti elsőre beleszerettem volna, és próbálnám lecsapni a srác kezéről, erről pedig az jutott eszembe, hogy mi a faszt csinálok ha egyszer tényleg találkozom egy férfivel, akivel ugyanezt érzem...? Dobbantani nem tudok már soha, soha míg élek, és halálosan szenvedni fogok ha ne adj'Isten rátalálok a férfi lelki társamra. 

Van ez a hátfájásom, ami időnként előjön, sose tudtam megállapítani mi ez, pedig feltúrtam az internetet, ellenben ilyenkor annyira fáj, hogy sírni tudnék, de akkor még jobban fájna. Szóval van hogy gyakrabban előjön, máskor meg hónapokig nem. Mostanában újra keresgélni kezdtem és rájöttem, hogy talán ez angina pectoris. Ami jó hír, mert az könnyen átfordulhat szívrohamba, de persze nem tuti, még ennek utána kell járnom.

Ja és ami fáj. A kapcsolataim. Úgy érzem képtelen vagyok szeretni. Vagyis dedós álmaimban, a fantasy-kat olvasva, igenis úgy érzem tudnék szeretni egy megfelelő világban, ahol a megfelelő emberek vannak (pl. Gandalf :)) De a való életben nem nagyon... úgy értem nem érdekelnek igazán az emberek, akik elvileg a legközelebb állnak hozzám, érdekelnek valamelyest, de nem érdekel, ha betegek vagy bajuk van. És nem azért mert önző vagyok, hanem mert nem szeretem őket eléggé. De igazából senkit, senkit a világon. És ez nagyon zavar, és kibaszott kétségbeejtő, hogy kb pszichopata vagyok, mert azok olyanok, hogy mindenkivel kedvesek, jófejek, beszélgetnek a szomszéd Marika nénivel is, meg járnak önkénteskedni, közben meg bárkit nyugodtan lemészárolnak, ha úgy adódik. Ezutóbbi szerencsére nem jellemző rám, de maga az empátia és a szeretet hiánya az sajnos maximálisan. És ez sokszor szar, mikor az emberek próbálnának ölelgetni, szeretgetni, nekem meg olyan érzésem van tőle, mintha a buszon a tömegben molesztálna egy koszos cigány. Iszonyú szar ezt kimondani, de tényleg így van.

Olyan érzésem van, mintha mesterségesen lenne összerakva az életem. Nem tudom mi a címe, de van egy film erről, amiben a pasi egy tök kamu életben ébred, kamu feleséggel meg családdal akik csak eljátsszák a szerepüket. És a főszereplő persze érzi, hogy valahogy idegen az egész, nem stimmel valami, de mindenki csak lehülyézi. Az én életem is ilyen, csak én nem tudok elindulni megkeresni az igazi családom, és az igazi életem. Lehet, hogy az odaát van.

Sok olyan apróság van ami arra utal, hogy ez nem a valóság. Például mikor pár napja hálózsákban kellett aludnom a fürdőszoba kövön. Vagy amikor elsírtam magam, hogy egykori nagybarátaim egyikének épp esküvője van, és az egész banda ott van, és pont akkor volt ott R., hogy megvigasztaljon és órákon át beszélgessünk az élet dolgairól. Mintha egy kibaszott játékban lennék, csak nem értem miért pont ebben. És nem léphetek ki, mert akkor veszítek, csak nem tudom mit. De kövi életemben inkább leszek egy indiai árva, akinek igenis minden falatért meg kell küzdenie, és ember lesz a végén, nem pedig egy nyugati elkényeztetett féreg.