"Don't you dare cry at my funeral. Because I've been dead for years now. My body has just finally caught up with my soul."
Azt hiszem a depresszió lényege a folyamatos reménykedés és csalódás körforgása. Azért voltam olyan mélyen, mert van egy elképzelésem a boldog életről, a tökéletes világról, melyet természetesen el nem érhetek soha, még csak részlegesen sem. A lelki szemeim előtt lebegő gyönyörű kép, és a valóság hányingerkeltő szürkesége és feleslegessége közti óriási szakadék teremti meg a depressziót.
Az átlagemberek ezért nem depressziósak. Mert az ő elképzelt képük egyszerű - munka, karrier, házasság, gyerekek, kertes ház - normális országokban könnyedén megvalósítható álmok, melyek azért Mo.-n is elérhetők bizonyos mértékben. Ha nem is nagy karriert és sok pénzt, ha nem is rózsadombi kertes házat és külföldi nyaralásokkal tarkított életet, de egy átlagosat - azt itt is meg lehet valósítani. Kisebb a távolság az álom és a valóság között, hisz előbb vagy utóbb szegényebb vagy gazdagabb léptékkel, de be fog következni az egyszerű tucat-álomkép.
És akkor itt voltam én. Akinek túl színes volt a fantáziája és nem volt képes túllépni rajta. Időről időre igen. Rövidebb időszakokra elfogadtam a tucat-álomképet. De mindig jött valami ami kilendített, ami megmutatta, hogy az egész így nem jó, valahogy nem kóser. És ez egyet jelentett a depresszióval.
De most már vége. Azt hittem a depressziónak akkor lesz vége, ha boldog leszek, elfogadva a világot és az életemet olyannak amilyen, örülve az apró dolgoknak. Azt hittem talán majd gyógyszert kapok rá, vagy valahogy kinövöm ezt.
Valójában beletörődtem. A boldogtalanságba. Elfogadtam, hogy ez a világ sosem lesz olyan, mint a képzeletemben. Sosem lesz olyan életem, amilyen mindenkinek járna ezen a földön. Sosem leszek valaki és ha leszek is - súlytalan lesz az a sors is. Ahhoz képest amilyen lehetne - a fejemben.
Már nem is tettetem az egészet. Majd eljön a halál és talán, ha az Ö.való megkegyelmez, akkor olyan világba kerülhetek, amilyenbe szeretnék. Ha nem, akkor is vége lesz egyszer ennek az egésznek. Addig se élem az életemet ebben a világban. Ahogy sose tettem, csak nem vallottam be magamnak. Könyvek, filmek, animék, mangák... mindig ezekben éltem, mindig. Sose itt. Sose Mo-n, sose Bp-n, sose a párommal a társasházi lakásunkban. Sosem ezen a földrészen és nem ezen a bolygón. Nem vagyok itthon és amíg élek, nem is leszek.
És ezt elfogadtam. Fásult és örömtelen vagyok, de már nem depressziós. Ez a totális beletörődés.