Ez hosszú lesz.

Most már egyre közelebb vagyok a "sikerhez". Már ha ezt a fantasztikus életet annak lehet nevezni.

Persze, gondolom azért nincs sok ember, akinek minden összejön az életben. Karrier, pénz, szerelem, család, sikerek, szóval valamit ki kellett választani, mikor leszülettünk a Földre. Biztosan elgondolkoztam: a CERN-ben legyek atommagkutató, és akkor 40 éves koromig egyedül legyek, vagy szirszar kapcsolatokban, ahol folyton megcsalnak, aztán találjak valami pocakos öregurat akivel jól eléldegélek végül. Vagy: legyen korán párom, legyek fiatalon menyasszony, szüljek 30 alatt 2 gyereket nagy-nagy szeretetben és békességben. Gondolom ez utóbbira böktem. 

Hála azért az Úrnak, hogy a férfiaknak nem kell ilyen súlyos döntéseket hozniuk, ők a fent felsorolt elemekből mindet megkaphatják, csak ki kell érte nyújtani a kisujjukat. Na jó, visszafogom a szexizmust.

Azért ez a fajta sértettség örökre bennem marad majd. Én aki százszor okosabb, műveltebb, értelmesebb vagyok a nagy átlagnál, de még az átlagon felüliek többségénél is, sőt a férfiak túlnyomú részénél is, na én végzem irodai munkásként. A hamarosan kezdődő (lekopogom) munkám ugyanis olyan monoton lesz, hogy annál monotonabb, élvezhetetlenebb, majom-betanításos munka nem is létezik a világon. Nem baj, elfogadtam, de az értelmiségi sértettség úgyis végigkíséri majd az életemet. Persze gondolom ezzel szinte mindenki így van, hogy ő jobbat érdemelne. Ő ennél többet ér, ő a főnöknél is százszor okosabb és jobb főnök lenne mindenkinél. Szóval nem hiszem, hogy különleges lennék ebben.

Aztán meg ugye itt vannak a kisbabák. És a mantra: csak 2 évet kell lehúznom és mehetek szülni. Annyi kell a gyeshez és az ilyesmikhez. Jaj de nem várom ezt az életet. Bár éhesen mindig borúlátó vagyok. Na mindegy, buli lesz babázni. Kezemben tartani életem párjának apró hasonmását; mosolyát, kék szemét figyelni. És sűrűn imádkozom, hogy ne rám hasonlítson - ne ne ne - azt tök beteg dolognak tartanám, ha a saját arcvonásaim néznének fel rám a mellemen csüngő kisbabáról.

És közben olvasom mások életét, mások párkapcsolatait és nincs kire irigy legyek ilyen téren. Nem hallottam még olyan nőt, aki azt mondta volna, jó a szexuális élete, vagy legalább szuper. Hát hogy lehet így élni kérem szépen? Ha már összejön egy párkapcsolat és az ember többé nincs rászorulva saját magára, akkor könyörgöm élvezzük már. És emberek nem beszélgetnek, nem mondják azt a másiknak, hogy engem ez zavar, az zavar. Anyám - fúú de utáltam ezért - állandóan lebaszott hogy ne veszekedjek a barátommal. Mert sokszor emelem fel a hangom, a férfiak márcsak ilyenek, néha rájuk kell szólni, mint a rossz gyerekre. Bezzeg anyám, ő nem szól egy kurva szót se a pasijához, se jót se rosszat. Ez aztán az élet, a fenébe is!

Na ennyi, kikárörvendtem magam. Bár nem anyám volt a lényeg, hanem hogy alig van boldog kapcsolat nemcsak a környezetemben, de ahogy olvasom, elárasztja a netet az erről szóló panaszáradat. Komolyan, tanuljunk már meg kommunikálni és vegyük kezünkbe a saját boldogságunkat, mert bármily szomorú, de senki más nem fogja! És egy életünk van - már aki ebben hisz - ne csesszük már el pitiánerkedéssel!

Meg kell majd nekem is tanulni kurva keményen a monoton szar munkában is megtalálni a célt, a mindennapi örömet. Na, egyik öröm: 4 metró megállóra van a munkahely. Ez ugye egyrészt jó, mert a halálom mikor 3x át kell szállni és szélben hóban esőben kánikulában gyalogolni 10 perceket a munkahelyig. Másrészt negatívum, mert én ilyenkor szoktam olvasni. A Duna fölött átsikló villamoson, a felkelő nap vízen tükröződő sugaraiban a legjobb egy kis olvasás. Emlékszem, Müller Pétert olvastam - valami hihetetlen módon felemelő az a pasi, szerintem nagyban hozzájárult a gyógyulásomhoz - és bennem van ahogy mosolyogva emelem fel a fejem a könyvből hogy kitekintsek a villamos ablakán. Vagy amikor Gyűrűk Urát olvastam. Mit látok magam előtt? Ahogy ülök a metrón, a sötét alagútban, és majdnem elfelejtek leszállni a megállóban. Emlékszem a legsötétebb, legdepressziósabb részekre. A metrón azt hiszem több érzelmi magasságot és mélységet éltem meg, mint bárhol máshol.

Ha már metró. Tavaly ilyenkor mikor a Mélységek mélységét éltem át, ültem a metrón, fejemre húzott csuklyával, még csak nem is olvastam vagy neteztem, mert létezni is nehezemre esett. Suliba mentem. Sötét volt a lelkemben, így mindent annak láttam, mintha a metró világa is egy szürke ködben úszott volna. Ha felelevenítem ezt az emléket, olyan mintha tényleg minden fekete-fehér lett volna, mint valami nyomasztó álomban. Aztán egyszercsak megéreztem egy szagot. Kutyaszagot. Oldalra néztem és akkor ott állt egy rottweiler. Ahogy megpillantottam, színes lett a kép, legalábbis a kutya körül elúszott a köd, ő volt csak a metrón és én - senki más. Csak mi ketten, két valódi lélek. Az összes többi csak múló álom.

Írjak vajon könyvet a depresszióból való gyógyulásomról? Haha, az összes híres depis így tett, azt mégis kinyírta magát. De az vicces, hogy a blogom címe valahogy relevánssá vált. Korábban úgy gondoltam, a "vég" arra utal, hogy előbb utóbb megölöm magam, vagy meghalok és akkor felszabadulok végre a fájdalomtól. De most vége. Magától. Volt egy Kezdete és Vége. A depressziónak. A borderline szindrómának. De a életemnek nincs vége, sőt, épp csak most kezdődik.