Nahát, nahát, mit ad Isten. Hónapok óta jól vagyok/voltam, már-már nevezhetjük boldogságnak azt az elégedettségi állapotot amiben éltem. Tény, hogy sokszor eszembe jutottak a negatívumok, de túl tudtam tenni magam rajta, mint ahogy azt a normális, nem depressziós, nem borderline emberek is szokták.
Most sem változott sok minden, csak épp rájöttem, hogy bizony, ez a csodálatos, boldogságos állapot pontosan meddig is fog tartani. Hogy sajnos, ez egy ideiglenes, nemlétező állapot volt, ami csakis a legtökéletesebb körülmények egyesülésekor alakulhat ki. Mint egyfajta teljes napfogyatkozás. Hát ma újabb pofont kaptam az élettől, hogy rohadtul ne reménykedjek én a gyógyulás bármilyen fokában.
Egy állásinterjún voltam, ahol bunkó, lekezelő, rosszindulatú stílusban beszélt velem a pasas. Belekérdezgetett a magánéletembe, cinikus és gonosz volt, végig úgy nézett rám, mint egy utolsó szarra. Kiemelte életem azon pontjait, ahol hibáztam - hála az Úrnak, magamtól nem jöttem volna rá! - és jól megforgatta bennem a kést. Tudom, sokakkal nap mint nap megesik ez. Hogy ilyen a munka, hogy vannak bunkó főnökök, meg rosszindulatú kollégák, tudom. De épp ez a lényeg, hogy én alkalmatlan vagyok erre. Alkalmatlan vagyok erre a kurva életre.
Mikor egy bizonyos egyetemre jártam, amit végül nem végeztem el, minden ott töltött napot nagyon utáltam, úgy jártam haza, hogy dúltam fúltam. Rossz kedvem volt, nem volt egy kedves szavam senkihez, hisz gyűlöltem hogy másnap kezdődik minden elölről. De az a félév, az a suli véget ért, a munka pedig nem ilyen, ott felvesznek, és addig vagy ott, míg fel nem mondanak. Ott nem lesz soha jobb, ott tűrni kell, mert ugye hát ez a felnőtt lét alapja. Hogy nyelsz, mert kell az a pár tízezer forint.
Hát nekem ez nem megy. Egészséges embereket is megvisel ez, és tudom, hogy nekem pár hónap elég lenne egy ilyen helyen, hogy visszatérjek a rivóra. Hogy whiskyzgessek titkos óráimban, mint anno, 4 évvel ezelőtt. Ezt sem tudja senki.
Hát én ilyen vagyok. Életképtelen szar darab. Szégyen. Aki vissza fog esni, csak idő kérdése mikor. Hát akkor élvezzük ki a maradék időnket, aztán majd megint jönnek az "akkor én kinyírom magam" mindennapok.
*
És nem, nem szeretnék újra az az ember lenni. Aki folyton rosszkedvű, és a halálon agyal. Aki nem tud senkire kedvességgel nézni, aki folyton dühös, frusztrált. Aki folyton egy másik életről álmodozik és fájóan jut eszébe, hogy mi adatott. Szeretek mosolygós és jókedvű lenni. Akivel öröm együtt lenni, akivel lehet jókat beszélgetni. Ez a része olyan jó volt, a pár hós boldogságomnak. Hogy éltem az életem, nem zavartak az apró hibák, kellemetlenségek, ha dühös voltam, elmúlt és újra mosolyogtam. Ez akarok maradni. Nem a savanyú charlize. Akit mindenki kerül. Akivel olyan, mintha tojáshéjon járna az ember. Aki felkel reggel és arra gondol, de kár, hogy nem haltam meg álmomban. Aki felszáll a metróra, és arra gondol, de jó lenne, ha kigyulladna. Aki áll a buszmegállóban és arra gondol, bárcsak felszaladna ide egy autó és elsodorna. Aki lefekszik este, és arra gondol, de jó lenne egy másik, egy teljesen másmilyen élet. Aki szomorúan konstatálja, hogy ebben az életben él. Nem akarom ezt újra. Jó volt boldognak lenni, talán egész életemben most először igazán. Jó volt élvezni a mindennapokat, az apró örömöket. Jó volt normálisnak lenni végre.
*
