Újabb hosszú kihagyás a valóságból. Időnként eltűnök és semmi de semmi hasznosat nem csinálok, csak depizek, vagy animézek, vagy olvasok, de van hogy azt se tudom mivel telnek a napjaim, kiesik az egész. Erre mostanában jöttem rá, mikor kiakartam számolni mikor utazott el a szomszéd (akit utálok mint a szart és felüdülés hogy lelépett) hogy megtudjam kb mikor számítsak a hazaérkezésére (gondolom nyaralni ment), de egyszerűen az istennek sem tudtam felidézni azt a napot, amikor elutaztak, pedig aznap még hallgattam is a fasságait és elmeséltem a családnak, de egyszerűen annyira összefolynak a napok ebben a súlyos jelentéktelenségben, hogy simán eltelik 2 hét, mire visszaírok valakinek.

Már 3 animét végignéztem (mind 24 részes), úgyhogy valahol érthető, hogy telnek a napok rendesen. Munkát nem sűrűn találok, mert amire a végzettségem jó, azt már nem akarom csinálni, de annyira nem, hogy legszívesebben elmennék kukásnak, csak azt ne kelljen csinálni, amiből diplomáztam. Ergo túl sok lehetőségem nem marad, csak a legalja állások, amikkel önmagukban nincs baj, csak épp azért szeretnék bizonyítani, előrelépni idővel, a legaljából meg nem igazán van feljebb. Néha találok valamit, amihez nincs megjelölve minden olyan fasság amivel nem rendelkezem (közgazdász/pénzügyi diploma, fluent english, plusz mégegy nyelv tárgyalóképes ismerete, B-s jogsi, saját autó....) és akkor arra jelentkezem. De ezekből nincs túl sok az álláspiacon, valljuk be. Úgyhogy sajnos már látom a szomorú véget, nem húzhatom már sokáig, el kell mennem dolgozni a szakmámba. Amit gyűlölni fogok. Tiszta szívemből, mindennap.

Úgyhogy még egy kicsit, utoljára próbálok nem erre gondolni és kiélvezni utolsó szabad napjaimat. Most épp Psycho Pass-szel. Semmivel nem vagyok hajlandó foglalkozni, pl. mint itthonülő munkanélküliként nem ártott volna elrendeznem pár dolgot, mint a rendrakás, szelektálás a lakásban, felesleges cuccok kidobása, ilyesmik. Ügyintézéssel is kellene foglalkoznom, de egyszerűen leszarom. Majd kamuzok valamit, hogy nem értem el a hivatalt. Tornázhatnék itthon, mert a fizikumom egyre rosszabb, gyenge vagyok, mint a tavaszi harmat, de halálra untatnak az efféle dolgok. Frissíthetném a nyelvtudásomat, hisz ezt terveztem már hónapok óta, de arra is kurva lusta vagyok, hogy végignyomkodjak egy gagyi nyelvtanulós app-ot. Nagyon sok hasznos dolgot csinálhatnék, de tényleg, ehelyett mit csinálok? Animézek bazmeg.

És persze a skizo bnőmmel se foglalkozom, mert hát sajnos vele elég nehéz bánni, kifejezett munkát igényel, ami nem baj, csak ha még arra is lusta vagyok, hogy az egy villamosmegállóra lévő postára elmenjek felvenni a leveleimet, akkor talán érthető, hogy bárminemű munka, feladat jelen pillanatban hatalmas terhet jelentene számomra. Mert lusta is vagyok, és mert nem érdekel semmi. Persze ennek is oka van, mióta rájöttem, hogy egy szeretet nélküli pszichopata vagyok (jó nem, de azért mégis), azóta értem, hogy miért viselkedek így. Mert hát ha egyszer nem szeretek senkit úgy nagyon, csak ímmel-ámmal, akkor persze hogy nem foglalkozom vele csak ímmel-ámmal. És ha még problémás is az egyed, akkor végképp bele se kezdek az erőlködésbe. Őszintén kíváncsi vagyok mi lesz, ha egy nap végre szívből fogok szeretni valakit - szerintem ez a majdani gyermekem lesz - és milyen érzés lesz, hogy nem érzem majd fáradságnak se a legapróbb dolgokat, minthogy főzzek neki, de még a nehezebb, problémásabb feladatokat sem.   

Szomorú amúgy ezt leírni, hogy ilyen üres kőszívű szar vagyok, biztos nagyon fájna a szeretteimnek ha meglátnák, de remélem tudják, hogy nem tehetek róla, 20 év kőkemény munkájába telt a körülöttem lévőknek, hogy kiöljenek belőlem minden emberi érzést. A pontot az i-re pedig a barátom tette fel, aki kapcsolatunk elején minden volt, csak épp szerető társ nem. Persze idővel ezt 100-szorosan is kompenzálta, de sajnos az utolsó ilyen húzásánál halt ki belőlem minden. Persze ehhez a másik 100 ember következetes tevékenysége is kellett, akik gyerekkoromban és kamaszkoromban ott és úgy használtak ki és aláztak meg, ahol és ahogy akartak. Már nem hibáztatok senkit, nem vagyok az a fajta, de szeretném leszögezni - ha egyszer meghalnék és olvasná ezt valaki - hogy nem ilyennek születtem, nem vagyok veleszületett pszichopata, egy nagyon kedves, aranyos, barátságos kislány voltam, akit szép lassan tettek lelketlen szörnyeteggé. Pont ezért nem hibáztatok senkit és nem lovagolok azon, ki mit tett velem anno, mert egyszerűen nem érdekel. Senki és semmi. És ez kibaszott gáz valahol.

Na megyek vissza PP-t nézni és szarok a világra még egy darabig.