Jesszus de rég voltam itt. Ennek oka a záróvizsgám volt, amire kőkeményen oda kellett tenni magam, ahogy mondani szokták életemben nem tanultam még ennyit összesen, és tényleg majd belepusztultam mire túlestem rajta. De meglett. A diplomaosztó is megvolt a héten, úgyhogy hála Isten, túl vagyok mindenen.
Szóval nagy öröm volt mikor végeztem, bár belőlem sajnos eléggé hiányzik az a valami, ami által örömöt magas fokon tudnék érezni, örülök, de csak mértékkel, egy darabig jól kipihenem magam és végre olyan dolgokkal foglalkozhatok amikkel addig egy hónapig nem tudtam, de aztán igen gyorsan lecseng ez a kellemes megnyugtató érzés, és jön a szorongás.
Csak a szokásos sztori, amiről már évek óta írogatok ide, semmi extra. Ahogy telik az idő ebben az új világban - soha többé suli, ez az utsó "nyári szünetem", munkát kell találnom, de jajistenem mit - úgy fúrja be magát a mindennapjaimba az életgyűlölet és depresszió. Hello darkness, my old friend....
Szóval a céltalanság mindig tönkretesz. Elkezdek agyalni az életemen és persze hogy rájövök, hogy minden egyes eleme és pillanata úgy el van baszva, ahogy csak el lehet valamit baszni, nincs semmi amit jól csináltam volna, ami célt és értelmet adna legalább egy elképzelt távoli jövőben, minden rossz úgy ahogy van, és bárcsak meghalnék.
És persze én, az átlagos, középszerű kisember, a tipikus senki, persze hogy soha nem fog tudni változtatni ezen, mert soha nem kellett megküzdenem semmiért, egy igazi nyugatias, kényelmes, kapitalista életet éltem mindigis, és ha voltak is nehézségek, vagy megoldották magukat, vagy nem kellett olyan nagyon megerőltetnem magamat miattuk. Szar gyerekkorom volt, kurva sokat szenvedtem, de mi történt? Felnőttem. Azok, akik akkoriban bántottak, már vagy nincsenek a környezetemben, vagy már nem érdekel mit mondanak. Kinőttem a nehézségeket és fellélegezhettem, hogy a kanapén ülve szenvedhessek a semmin.
De nem kezdem elölről a szokásos szöveget. Nem tudom mi lesz velem. Karrier céljaim nincsenek, ezt is elbasztam, gondolom majd felvesznek valahova ahol papírtologató, telefonfelvevő, feminista-álom leszek, amit persze a beteg jellememmel nem fogok tudni néhány hónapnál tovább elviselni. Esetleg majd váltogatom a munkahelyeket ha úgy találom, van valami ami épp jobb, de azt is megunom majd, mint eddig mindent az életemben, és egyre jobban szenvedni fogok, és vagy otthagyom azt is, vagy élek úgy, mint most.
Egyre jobban rajzolódik ki előttem, hogy ebből nem lesz normális élet. Mert mindig lesznek jobb időszakok, de úgyis csak idő kérdése, hogy visszacsússzak a mélybe, és közben csak idősebb és csúnyább leszek, a lehetőségek egyre szűkülnek majd, én pedig egyre jobban megőrülök majd.
Volt egy skizofrén pillanatom pár hónapja, vagyis nem skizo és nem is pillanat, de az őrület első megnyilvánulása volt. És igen talán ez marad nekem. Még ép ésszel beleugrok a Dunába, vagy leélem ezt a pokoli életet de beleőrülök a végén.
Sajnos folyton közhelyekben beszélek, mert annyira rettegek, hogy valaki megtalálja ezt a blogot és még inkább tönkremegy az életem, hogy nem merek konkrétumokról beszélni. Úgyhogy még ez se hoz felüdülést.
Az egyetem vége azt is jelenti, hogy ennyi volt a kezdődő barátságaimnak, az életben többé nem látom azokat, akikkel legalább néha napján jókat dumáltam. Barátaim pedig továbbra sincsenek, rettentő magányos vagyok. Viszont van egy csaj, egy haverunk újdonsült barátnője, akivel első perctől egy húron pendültünk, azóta is ha találkozunk mindig spiritualitásról, életről, Istenről, meg az univerzumról beszélgetünk. Úgy érzem, ha leszbi lennék vagy férfi, már tuti elsőre beleszerettem volna, és próbálnám lecsapni a srác kezéről, erről pedig az jutott eszembe, hogy mi a faszt csinálok ha egyszer tényleg találkozom egy férfivel, akivel ugyanezt érzem...? Dobbantani nem tudok már soha, soha míg élek, és halálosan szenvedni fogok ha ne adj'Isten rátalálok a férfi lelki társamra.
Van ez a hátfájásom, ami időnként előjön, sose tudtam megállapítani mi ez, pedig feltúrtam az internetet, ellenben ilyenkor annyira fáj, hogy sírni tudnék, de akkor még jobban fájna. Szóval van hogy gyakrabban előjön, máskor meg hónapokig nem. Mostanában újra keresgélni kezdtem és rájöttem, hogy talán ez angina pectoris. Ami jó hír, mert az könnyen átfordulhat szívrohamba, de persze nem tuti, még ennek utána kell járnom.
Ja és ami fáj. A kapcsolataim. Úgy érzem képtelen vagyok szeretni. Vagyis dedós álmaimban, a fantasy-kat olvasva, igenis úgy érzem tudnék szeretni egy megfelelő világban, ahol a megfelelő emberek vannak (pl. Gandalf :)) De a való életben nem nagyon... úgy értem nem érdekelnek igazán az emberek, akik elvileg a legközelebb állnak hozzám, érdekelnek valamelyest, de nem érdekel, ha betegek vagy bajuk van. És nem azért mert önző vagyok, hanem mert nem szeretem őket eléggé. De igazából senkit, senkit a világon. És ez nagyon zavar, és kibaszott kétségbeejtő, hogy kb pszichopata vagyok, mert azok olyanok, hogy mindenkivel kedvesek, jófejek, beszélgetnek a szomszéd Marika nénivel is, meg járnak önkénteskedni, közben meg bárkit nyugodtan lemészárolnak, ha úgy adódik. Ezutóbbi szerencsére nem jellemző rám, de maga az empátia és a szeretet hiánya az sajnos maximálisan. És ez sokszor szar, mikor az emberek próbálnának ölelgetni, szeretgetni, nekem meg olyan érzésem van tőle, mintha a buszon a tömegben molesztálna egy koszos cigány. Iszonyú szar ezt kimondani, de tényleg így van.
Olyan érzésem van, mintha mesterségesen lenne összerakva az életem. Nem tudom mi a címe, de van egy film erről, amiben a pasi egy tök kamu életben ébred, kamu feleséggel meg családdal akik csak eljátsszák a szerepüket. És a főszereplő persze érzi, hogy valahogy idegen az egész, nem stimmel valami, de mindenki csak lehülyézi. Az én életem is ilyen, csak én nem tudok elindulni megkeresni az igazi családom, és az igazi életem. Lehet, hogy az odaát van.
Sok olyan apróság van ami arra utal, hogy ez nem a valóság. Például mikor pár napja hálózsákban kellett aludnom a fürdőszoba kövön. Vagy amikor elsírtam magam, hogy egykori nagybarátaim egyikének épp esküvője van, és az egész banda ott van, és pont akkor volt ott R., hogy megvigasztaljon és órákon át beszélgessünk az élet dolgairól. Mintha egy kibaszott játékban lennék, csak nem értem miért pont ebben. És nem léphetek ki, mert akkor veszítek, csak nem tudom mit. De kövi életemben inkább leszek egy indiai árva, akinek igenis minden falatért meg kell küzdenie, és ember lesz a végén, nem pedig egy nyugati elkényeztetett féreg.
