Egyedül vagyok itthon és kicsit uncsi, úgyhogy leírom a fejleményeket.

Ma reggel voltam egy állásinterjún. Tegnap hívtak, hogy menjek és vigyek számológépet is, mert matek-teszt lesz... Na persze nevettem magamban, én meg a matek teszt. Na de ma bementem, megírtam a tesztet, ami meglepően nem volt nehéz, józan paraszti eszes, százalékolós feladatok voltak nagyrészt, meg pár olyan mikroökonómiai kérdés amit persze nem tudtam. Úgy éreztem mikor beadtam, hogy jó lett. Hát persze lófaszt. Nem jutottam tovább.

Jellememhez méltóan a könnyeimet nyeldesve mentem hazafelé. Először dühös voltam aztán csak simán elkeseredett. A könnyek pedig nem azért jöttek mert megsirattam az állást, vagy mert ennyire ne bírnám a visszautasítást, hanem mert ilyenkor az egész univerzum eggyé válik számomra, minden kapcsolatba kerül mindennel, más szóval az egész életemet szarnak tartom, minden lépésemet hibásnak és elbaszottnak. 

Az egészben azt éreztem szarnak, hogy igenis, lehettem volna valaki. Kiskoromtól kezdve értelmesebb voltam a legtöbb rokonomnál - bár ez nem nagy eredmény, hehe - kamaszkoromban pedig a tankönyvekkel keltem feküdtem. Szerettem tanulni, szerettem bizonyítani és rengeteg könyvet elolvastam ezen években, míg mások buliról bulira jártak, hogy tizenévesen már önkívületben fetrengjenek a hányásukban. Én egy igazi geek vagy nerd vagy akármi voltam és csúfoltak is érte rendesen. De bennem volt a potenciál. A lehetőségek tárháza. 

Aztán jöttek az első pofonok, ahogy kiléptem a gimnázium kapuján, és ez visszavetette erősen az önbizalmam. Többé nem erőlködtem, hogy jobb legyek, megelégedtem azzal amit dobott a gép. És nem volt senki akkor ott, hogy egy kicsit lökjön rajtam, hogy utat mutasson, mert sajnos én erre 18-22 éves koromban nem voltam képes. Tengtem lengtem. Gondoltam jó lesz ez így, majd lesz valahogy! 

És most itt állok egy jóócskán elbaszott 5-6 évvel a hátam mögött. Aztán egyszercsak jön az ihlet. Hogy még nincs vége. Hogy csak 25 vagyok nem 55. És még középkorúak is sokszor újrakezdik a nulláról. Sőt, nem egy ismerősöm van, aki pályát módosított egy szar diploma után és megtalálta önmagát, vagy azok, akik mindeddig próbálkoztak megélni az érettségiből, de most beiratkoztak valahova. Hát én is ezt fogom tenni.

Hála az Ö.valónak, hogy aug.11 a pótfelvételi határideje. Ha egy héttel később van ez az interjú és akkor döbbenek rá, hogy mire is vágyom pontosan, akkor várhattam volna egy évet. De így, hétfőn beadom a papírokat, és ezúttal mint felnőtt ember, egy majdani munka mellett, levelezőn, egy közgazdász szakon fogom újraindítani a befuccsolt életemet. Sajnos csak fizetős van, úgyhogy a diákhitel elkerülhetetlen, de remélem később a fizetésemből félre tudok majd rakni. Esetleg átkerülök ingyenesre, vagy akár egy jobb egyetemre. 

Álmok. Most ezt kergetem. Ki tudja mit fogok erről a hirtelen jött döntésről gondolni egy év múlva....