A költözés gondolata, ami két hete fordult meg először a fejemben, egyre erősebb. Vicces, hogy ez volt a múlt heti nagyveszekedés témája, aminek kapcsán minden szar hülyének el lettem mondva, és ez azért poén, mert pont ezzel löktek rajtam egy jó nagyot afelé, hogy minél messzebb akarjak lenni tőlük. Tényleg elegem van most már. Amíg kis egyetemista iskoláslány voltam, addig még érthető volt hogy hülyegyerekként kezeltek... de most már betöltöm a 25-öt, könyörgöm, szálljanak már le rólam. Csakhogy arrogáns is legyek: barátnőmnek ecsetelve a történteket azzal érveltem, hogy bár gyerekként kezelnek, de valszeg már 12 évesen értelmesebb voltam mint az egész bagázs együttvéve, másrészt pedig már most 100x előbbre vagyok az életben mint ők, 50 évesen. A lényeg, hogy amint lesz munkám és stabilizálódik a helyzetünk, én költözni akarok az agglóba és kész.

Aztán most voltam egy sulis programon a hétvégén, és rájöttem, hogy mennyire tök normális jófej ember lehetnék, meghogy mennyire jókedvű és esetleg boldog is tudok lenni, ha adottak a körülmények. A magány nem tesz jót. Nem egészséges. Persze hogy idővel belegágyult az agyam. Amint kikerülök belőle, máris jobbkedvem lesz, attól függetlenül, hogy jó néha a magány is. De nem örökkön örökké, egyfolytában, hónapokon át, szinte teljesen izoláltan. Jól éreztem magam hosszú idő után először, az se zavart, hogy alig aludtam pár órát, simán végignyomtam két napot aktívan, fáradság nélkül. Itthon meg 10 órákat alszom, annyira nincs semmi, ami miatt felkeljek.

Aztán hétfőn végignéztem a Gakko gurashit, ami nagyon nagyon tetszett, persze megint rábasztam, mert kiderült, hogy az anime ongoing, úgyhogy rávetettem magam a a mangára, azt is végigolvastam, és kiderült, hogy az is ongoing és kb 3 havonta jön ki új rész, úgyhogy csupán az történt ami mindig szokott. Valahogy mindig ezt csinálom, mindig ilyen sztorikat találok, hogy sose tudom meg a végét. Azóta elkezdtem a Higurashi no nako koro ni-t, ami szintén pszicho-horror de valami iszonyú jó. Milliószor láttam már toplisták elején, de sose bírtam rávenni magam. Most temérdek szabadidőmben nincs is jobb dolgom asszem.

Időnként mélyre csúszok főleg a munkanélküliség miatt, vagyis amiatt, hogy ez nem olyan mint egy vizsga, amire elmegy az ember, tanul, belead apait anyait, majd várja az eredményt szeptember 20-án reggel 8-kor. Itt tétlenül várok, várakozok, hogy behívjanak végre, és ki tudja behívnak-e valaha, vagy szólnak-e valaha. És nem tehetek semmit az önéletrajzom küldözgetésén kívül. Kibaszott szar dolog ez. Most még azért nem vagyok teljesen elkenődve, hisz alig telt el 2 hónap, mások évekig is szarakodnak a munkakereséssel, de minimum félévig. Csakhát ezt se mondja meg nekem senki, hogy nekem csak félévig kell várnom, vagy még 5 év múlva is itt fogok ülni a laptop előtt. Szar dolog ez a bizonytalanság. A pozitív bevonzás meg sajnos már több ízben nem jött össze, pedig volt már pár ilyen az életben mikor 100%-ig elhittem hogy úgy lesz. Aztán mégse. 

De mindegy ma még tolok egy utolsó biciklit a jó időben, aztán jöhet végre az igazi ősz.