Legutóbb igazi, velős mélyponton voltam. Azon a típusú mélyponton mikor tényleg csak egy penge kene a kezembe és nem tétováznék. Szerencsére az ilyen súlyos depresszió nem mindennapos nálam, de az igaz sajnos hogy a boldogság sem az…

Amikor jobban vagyok, küzdök. Napi szinten és óráról órára, hogy jobban is érezzem magam. Másnak ez az alap állapot, nekem meg egész embert próbáló feladat, amiben rettenetesen kimerülök mentálisan.

Negyvennyolc kiló vagyok. Terhesség előtt a versenysúlyom ötvenhárom volt. Nem bírok enni. Éhes tudok lenni, de legyűrök pár falatot és utána már fordul ki a számból a kaja. A szemem féléve nem gyógyul. Hétfőn meg is műtik. 

De a legnagyobb parám az a házasságom. Bár látszólag minden rendben van vele, egy fontos dolgot leszámítva. Sose gondoltam hogy egyszer ilyen szituba kerülök… általában fordítva szokott ez történni, és a férfiak szoktak ilyenről panaszkodni a kocsmában a haveroknak… hát én meg magamban őrlődök, kinlodok, titkolozom, meg próbálom elterelni a figyelmem róla. Ő azt mondja fáradt, hát oké. Inkább nem is gondolok erre a problémára mert instant rossz kedvet okoz ha eszembe jut. És zavar, mert ettől úgy érzem selejtes vagyok, nem vagyok igazi nő, hiába nézek ki jobban mint bármikor (már ha valaki szereti a sovány nőket). Persze tudom ha ez így marad, akkor az elég egyértelműen a kapcsolat végét jelenti. Akkor ennyi volt. Nem akarok így leélni egy életet, hiába mondtam én ezt már sok mindenre, de ebben az egyben maximálisan biztos vagyok. Akkor keresnem kell mást.

Mostanában sokat olvasok, ami nagyon tetszett Ivan Gyenyiszovics egy napja, mindenkinek ajánlom aki a sötétben él, a másik érdekes viszont Nadas Pétertől a Pince. Ne keress rá, nem fogod megtalálni neten mintha nem is létezne. De borzasztó mellbevágó. A Biblia című könyvében volt benne, mint másik rövid elbeszélés es gondoltam elolvasom azt is, ha már a Biblia tetszett… hát ez még annál is jobb volt.

Na megyek felébredt Elza.