Rettenetesen boldogtalan vagyok. 10 hónapja alig jut valami öröm az életemben. Amióta megszületett a gyerekem én sokkal rosszabbul lettem. Persze ezért szégyellem is magam, hisz nem akartam semmi esetre se olyan szörny szülő lenni mint amilyet én kaptam.

Nem is mutatom ki, amennyire lehet, egesznap teszem a szépet, kedves, aranyos anyaként viselkedek, amennyire tudok. Aztán vannak ilyen napok mikor már NEM BÍROM. Amikor azzal a gondolattal kelek, hogy jaj NE. Mar megint reggel van. Megint kezdődik ugyanaz a monoton, fárasztó, értelmetlen nap, mint mindig. 

A hála fogalmát egyszerűen úgy tűnik nem ismerem. Pedig tudom nagyon jól, tudom ám én ésszel, aggyal, hogy rohadtul szerencsés vagyok. Elza jó gyerek, nekem pedig másokhoz képest kényelmes életem van. Egészséges a gyerekem, és van napi szinten segitsegem. 

De mégis azzal kelek, hogy inkább haltam volna meg álmomban, vagy bárcsak össze pakolhatnék egy bőrönd ruhát és elhúzhatnék akárhová… elképzelem ezt a jelenetet. Ahogy kiírom egy lapra, hogy ne keressenek, elegem volt, leléptem. Ahogy utazok a szabadság felé. Ahogy új életet kezdek pl Horvátországban egy hotelben takaritokent, vagy étteremben pincernokent. Aztan persze eszembe jut hogy angolon kívül más nyelvet nem beszélek így nem is biztos hogy találnék állást… 

Szóval visszazuttyanok a valóságba. Ennek a pokolnak nagyon sokáig még nem lesz vége. Elképzelem, hogy Elza már nagyobb, és mi a férjemmel elmegyünk egy hétre wellnessezni. Ahogy ott ülök a medence szélén és tudom hogy már csak pár nap, és vége, mehetek vissza haza…

Feldobott most egy képet az iPad, amin jó pár éve a férjem látható, ahogy egy tóban fürdik, néz fel rám ahogy fotozom, mosolyogva. Bele fájdult a szívem. Az egész kép, a tó fodrozódó hullámai, a napsütés, ez az őszinte, örömteli, fiatalos mosoly… hol van ez már? Mi lett a kapcsolatunkkal? Sosem fog már így mosolyogni rám. Mindig csak a gyerek. Persze a gyerek után a második vagyok, ez így oké… de úgy érzem az első és második hely között egy hatalmas szakadék tátong. 

Tudom, hogy egész életemben ilyen depressziós, rossz kedélyű, savanyú pofa voltam, aki nem tud semmit a világon pozitívan felfogni. Tudom, hogy ez most is csak emiatt van, amit érzek. De akkor is ezt érzem, akkor is szenvedek.

Azért merem ezt itt leírni mert kezd kibírhatatlan lenni ez a némaság, ez a titkolózás. Ilyen érzésekrol nem beszélhetek senkinek, max nagyon óvatosan, a felszínt kapargatva… de érzem hogy már kezdek bele őrülni ebbe, hogy ennyire magamban tartom ezeket a borzasztó gondolatokat. 

Egyre magányosabb vagyok, bezarodnak körülöttem a falak. Valaki segítsen! Kérlek írj egy sort ha tudsz. Most minden jó szó számít.