Depresszió Úr természetesen vissza-visszacsordogált az utóbbi napokban az életembe, de hát nincs mit csodálkozni rajta. Ismét szembe kellett néznem önmagammal és bevallanom, hogy miért is van ez így. És igen, tudom, hogy ez egy olyan ok ami nem biztos hogy valaha megszűnik, megváltozik, és tudom hogy ezermillió embernek szarabb az élete és milliószor boldogtalanabb, de nem mindegy, hogy míg nekik nincs választásuk, nekem lenne.
Mert ugye senki nem választja az önkéntes rabszolgaságot, csak én. Na mindegy, ez bonyolult és hosszú, a lényeg az, hogy rájöttem, hogy hiába kezdek bele ezer új dologba és keresek pár havonta valami pluszt az életembe, ami ideiglenesen célt ad és felvidít, az alapprobléma megszüntetése nélkül soha soha nem jövök ki a depiből. És jelen pillanatban még fogalmam nincs hogy fogom ezt elérni. És ettől csak egyre szarabb kedvem lesz, és mindenki csak azt látja hogy egy hisztis picsa vagyok, akinek semmi se jó.
Tegnap is. Már az önmagában elkeserített, hogy anyám előadta a menekültellenes szövegét, amit mintha szóról szóra az M1 híradóból mondott volna fel, vagy mintha Egyszemélyi Vezetőnk beszédét hallgattam volna rajta keresztül. Demagóg fasságokat, amiket hiába cáfoltam meg minden mondata után, érvekkel, mindig volt egy újabb demagóg érve, majd a végén visszatért ahhoz amit már megcáfoltam. Szóval nem is érdekel hogy az ország 2/3-a faszkalap, csomószor nevetek rajtuk, ha látom miket posztolnak fb-re, vagy milyen gyűlölködő kommenteket írnak egy cikk alá, de a saját anyámtól hallani a színtiszta orbánista szövegeket, akit nemrég még utáltunk ugye, mert mnyp-államosítás meg vasárnapi zárvatartás meg mittomén, de most hirtelen ő lett a Nagy Igazmondó.
Meg ugye attól is mindig rosszul leszek, hogy egész életemben hülyének néztek. Ennek két oka volt. Egyrészt mert ismertek kisgyerekként, amikor még összeadni se meg olvasni se tudtam, vagyis tényleg hülye voltam és valahogy ez rögzült bennük. A másik oka hogy nő vagyok. A családom női tagjai ugyanis bevallottan butának és alacsonyabb rendűnek tartják magukat a Nagy Férfi társaik mellett, akik meg mivel pár fokkal esetleg magasabb IQ-val rendelkeznek, hát persze hogy ezt el is hiszik. Úgyhogy általában én bármit mondok, bármi véleményem van, az hülyeség. Én azt nem tudhatom, mert nem láttam, nem voltam ott, biztos csak az interneten olvastam (mennyivel jobb lenne, ha a blikket meg a kiskegyedet tartanám elsőszámú forrásnak!) és különben is, ha ideges leszek vita közben, akkor még inkább alátámasztom hogy csak egy hisztis óvodás vagyok.
Aztán ugye tegnap is volt egy vita egy tök hétköznapi dologról. Én csak elmondtam mit gondolok róla, erre úgy nekem jöttek 4-en egyszerre, mintha legalább azt mondtam volna hogy meg akarom őket ölni, és feldarabolni. Konkrétan elment a hangom a vita a végére, nem a beszédtől, hanem az idegtől. Ha nagyon ideges vagyok sajnos előfordul hogy krákognom kell, de most konkrétan nem bírtam már beszélni se, mint valami gégerákos, annyira felcsesztek idegileg. Aztán jött más téma, barátom mondott valamit, óó hát igen igen gézuka, hát ez így van, persze hogyne hogyne.
Aztán éjjel jöttek a mélyenszántó gondolataim. Sajnos utólag már nem tudom pontosan visszaadni, de kb az volt a lényeg, hogy apám is ilyen magányos volt mint én. És nem azért mert ne lett volna körülötte x családtag, rokon, barát stb, hanem mert egy sem volt aki igazán szerette volna, akinek igazán megnyílhatott volna. Aki ne játszotta volna a hazug hamis szerepet egész életében, mint ahogy most is mindenki körülöttem. Nem értik, nem értenek. De pont így volt apámmal is. Azt hiszem nem csupán az vezetett a depressziójához és alkoholizmusához, hogy anyám nem szerette viszont és más pasikkal szórakozott, hanem ez is. Hogy egy őszinte gondolat, egy igaz szó nem hangzott el élete egyetlen fontos személyétől sem. A színjáték, a játszmázás. Semmi más. És ezért is utálom mikor bárki előadja a nagy dumát az alkoholizmusról, hogy betegség, meg elvonó meg faszomöccse, mert nála ez 100%-ig a magányos életből való kétségbeesett menekülés volt. Neki ez volt a Valótlan Világ. Ő egy igaz ember volt, ezért sem bírta ezt az igaztalan világot. Egyedül volt örökkön örökké.
Ha most élne, és eszénél lenne, szerintem tuti megértene. Neki elmondanám őszintén az érzéseimet, és valószínűleg nem is traktálna ostoba közhelyes tanácsokkal, amitől szintén agyidegzsábát tudok kapni, hanem csak átérezné és kész. És ha az életben egy ember lenne aki végre átérezné a fájdalmam, a magányom, akkor talán még az átok is megtörne rajtam. A boldogtalanság átka. Ő volt az egyetlen, aki olyan volt mint én és nem hiszem, hogy valaha az életben találkozom még hozzá hasonló Igaz Emberrel. És a barátom ha veszekszünk mindig azzal riogat, hogy ha így viselkedek akkor mindenki el fog pártolni mellőlem, nem találok senkit magam mellé és egyedül maradok végül. Én meg: ki a faszomat izgat? Hát változna báármi is?? Azon kívül hogy kevesebb ostoba, céltalan trécselésnek lennék részese, hát tudnék ennél is magányosabb lenni? Rohadtul nem.
Valahogy úgy képzelem el magam, mint aki egy kis talpalatnyi szigeten áll, körülötte vizesárok jó nagy szélességben. Időnként valaki átdob egy kötelet vagy hidat épít, hogy átjusson hozzám, de a kötél elszakad, a híd leomlik idővel és senki nem tud egy kis időnél tovább ott maradni velem. És én ott állok egyedül a szigetecskén, mozdulatlanul, fújhat szél, eshet eső, engem semmi meg nem zavar. Mert már nem érdekel, megtanultam magányosnak lenni. És erősnek lenni. Ha kívülről nem is látszik, mert a depis vagy az ideges fejemet látják csak, belül kőszikla vagyok. Egyszerűen nincs már senki aki meg tud bántani, nincs olyan mondat amivel fájdalmat tudnak okozni. Mert nincs ember ezen a kurva bolygón akinek hangyányit is számítana a véleménye.
És itt jön be a képbe az ellentmondás. Hogy egyrészt ez jó, mert erős vagyok és megingathatatlan. Szuper. De közben meg másra vágyom. Igenis akarom, hogy legyen végre valaki az életemben. Aki számít. Aki szeret és akit szeretek. Nemcsak úgy, mint a hamburgert meg a szép cipőket, hanem úgy igazán, igazából. És akkor nem bánnám, ha minden másnap fájdalmat is okozna nekem, mert végre élnék. Végre ember lehetnék ebben az embertelen világban. Végre több lennék, mint egy halálosan unatkozó szociopata. Akinek semmi sem jó soha, mert egy orbitális nagy űrt kell kitöltenie a szívében és ehhez a világ minden pénze, iskolája, nyelvvizsgája, bulija, hobbija, piája, hamburgere, könyve, animéje, kiskutyája, kiscicája sem elég. És ezt az egyet nem kaphatom meg soha, amiért az összes szervemet, végtagomat, anyagi javamat bármikor odaadnám. És csak töltögetem az űrt egyfolytában, néha-néha betelik, de mindig újra és újra elfolyik belőle a sok minden, és újra fájóan üres marad.
És úgy végzem majd mint apám, akinek talán lesz családja, vagy egyedül hal meg, de valójában véges végig a szigeten ácsorgó kőszikla leszek, hóban, fagyban, esőben, örökké.
