Hát ez kemény volt. Mármint az elmúlt kilenc hónap. Az első kilenc hónap, vagyis a terhességem időszaka csodálatos volt, tele várakozással, örömmel, a növekvő pocakom nézegetésével, a rugdalózó baba lábak simogatásával.

Aztán megszületett. És azóta semmi se a régi.

Hosszú ideje már nem írtam a blogba, többek között mert időm se volt. Nem akarok most visszatekinteni úgyhogy csak röviden összefoglalom. Nehéz volt, baromira nehéz és még sokszor ma is az. Sokszor hiányzik a régi laza énem, aki mindent lesz*rt és mindenhez olyan könnyedén állt hozzá. Aki oda ment és azt csinált amit csak akart, akinek még a munkába járás is borzasztó köteléket jelentett, béklyót amitől legszívesebben megszabadult volna... hát tessék.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert Elza (nem ez az igazi neve természetesen) irtó jó gyerek, a “negyedik trimeszter” után már sokkal könnyebb lett vele az élet, és egy igazi mosolygós, izgő-mozgó, vidám baba lett. De azért anyának lenni még a legszuperebb gyerek mellett és családi segítség mellett is elég nagy teher tud lenni. Márcsak a felelősség is, amiben korábban soha nem volt részem.  Mindig olyan munkáim voltak, ahol állt felettem valaki, aki ellenőrizte amit csinálok, és aki elvitte a balhét ha gond volt... végtelenül kényelmes életem volt. Most pedig fel kellett nőnöm, nagyon durván. Egyik napról a másikra szinte, egy állandóan síró csecsemő mellett. Talán mondanom sem kell, hogy szülés utáni depressziom is volt...

Csak itt merek panaszkodni, csak itt merem leírni őszintén a dolgokat, mert ez annyira érzékeny téma, amiről nem beszélhetek nyíltan mások előtt. Rengetegen kiírják minden gondjukat a különböző babás Facebook csoportokba, kiteregetik a szennyest, hogy milyen rossz dolgokat művelt aznap a ded, vagy hogy mennyire elegük van az anyasagbol, én meg arra gondolok hogy ezt így névvel arccal hogy merik? Mi lesz ha felnő a gyerek és visszaolvassa majd ezeket a szövegeket amiket az anyja irt, vadidegeneknek? 

Szóval... hiányzik a szabadság, a szabad élet, hiányzik az amikor nem volt görcs folyamatosan a gyomromban. Hiányzik hogy csak így magamért csináljak valamit. Hiányzik hogy egyedül vagy a férjemmel kettesben csináljunk valamit. Hiányzik a kirándulás, a túrázás, az utazás, a nyaralás. Hiányzik a munkahely, a társaság, hogy ne csak anyámmal és a férjemmel tudjak beszélgetni, és néha napján egy szem barátnőmmel. Hiányzik a spontaneitás. Hiányzik a szex. Hiányzik az, hogy velem törődött a férjem vagy anyám. Hiányzik a tévézés, a hangos zenehallgatás, a befelé fordulás. Hiányzik az animézés. Hiányzik a szépen felöltözés. Hiányzik hogy az lehessek aki vagyok, hiányzik önmagam. 

És ha végre Elza nagyobb lesz és végre kicsit felszabadulhatnánk... akkor kezdhetjük az egészet elölről egy második gyerekkel... 

Nem, nem vagyok boldog. De ha ismernél, nap mint nap látnál, azt hinnéd az vagyok. Azt hinnéd minden rendben van velem, hogy tökéletes anyuka vagyok, jól nézek ki, bár kicsit fáradtan... de van segítségem, a gyereknek van külön szobája és a férjem is rendes apuka. Jól is vagyok egyébként, egyszerűen csak, hiányzik az a a valami...