Pár napja egyszer csak megvilágosodtam. Mindeddig azt hittem, hogy a barátom nagyon szeret, vagy legalábbis a maga kapcsolatfüggő, egészségtelen módján, de odavan értem. Aztán rájöttem, hogy ez nem lehet így. Mert ha tényleg szeretne, akkor szenvedne. Úgy értem, fájna neki az, ahol most tartunk, ahogy viselkedek vele, fájna látnia, hogy már semmi sem ugyanaz mint rég.

És nem így van.

Pedig nekem régebben, ha csak pár rossz szót szólt, ha olyat mondott, már attól szívbemarkoló fájdalmat éreztem, sokszor sírtam is, mert ha bántott, úgy éreztem nem szeret. És ez nagyon fájt, hisz én nagyon szerettem. Aztán a sok bántás kimarta belőlem ezt az érzékenységet, megtanultam, hogy nem szabad sírnom előtte (sem), és nem szabad túlságosan megnyílnom felé.

Langyos víz. Ez az élet. De még mindig nem jöttem rá, mért jó ez neki. Hisz ott vannak a szülei, akik 40 éve együtt vannak és szeretik egymást... azt hittem, ez neki a példa, hogy ő is ilyet akar... és mégis megelégszik ezzel? Miért van még mindig velem, ha az már biztos, hogy nem szeret? Oké, hogy fárasztó az újrakezdés, randizgatás, kudarcok stb, de így akarja leélni a hátralévő életét? Nem értem miért.

Mint a kalitkába zárt madár, olyan vagyok én...