"Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd, 
fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered! 
Valaha ott repültél. Valaha… rég. Amikor még nem 
verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket 
arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára 
csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened 
a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál. 
Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered! 
És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked! 
Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők 
előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes, 
hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők! 
Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon, 
a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot! 
Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám, 
hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson! 
Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől, 
mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül 
a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén 
találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz! 
Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj! 
Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött, 
aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik 
oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!"

(Káli László: Szabadulj)