"Néha vannak tiszta pillanataim. Néha érzem vagyis sejtem, hogy ott van valahol a megoldás, valahol a mélyben, de én csak sejtem, mint valami ködös álomban, érzem, de nagyon távol vagyok tőle, mégis lehet, hogy csak egy varázs szó kell, hogy visszatérjek a valóságba, mert minden napom olyan mint egy álom, mintha el lennék varázsolva, néha érzem ezt, bár általában nem vagyok ezzel tisztában és csak a felszínt kapargatom, azt hiszem, hogy ezt szeretem, azt szeretem, most utálom az életem, utálom ezt vagy azt, miközben sokkalta többről van szó, apámról vagy a Mágnesről, de az is csak a felszín alatti vékony réteg és én nagyon nagyon messze vagyok az igazságtól, talán akkor éreztem a valót mikor felvágtam az ereimet de ki tudja, lehet, hogy az sem volt teljesen az, sőt, de kezdem megint elveszíteni az érzést... nekem a mélybe kéne mennem, annyi tanácsot kaptam már, hol megtartottam, hol nem, de valami nagyon nagy dologról van szó, érzem... talán ez a betegség arra jó, hogy tudjam, van ennél több is, lehet hogy aki normális azért az, mert nem ismeri az igazi érzéseket, és bár valószínűleg én is csak a felszínt kapargatom, de mégis sokkal mélyebbre tudok menni, mint az átlag ember... "

- ezt írtam magamnak egy txt fájlban 2011 augusztus 13-án, igencsak felfokozott lelki állapotban.

Hiányoznak a tiszta pillanatok. Azóta se éltem át ilyet, azóta is csak a sötétben vagyok. Belül üres vagyok.

Ahogy megtaláltam ezt a szöveget, arra gondoltam, ez jó alap lesz egy bloghoz. Kamaszkoromban többször írtam blogokat, de akkoriban még a borderline egy másik oldalán voltam. Akkoriban még voltak 'fent és lent' időszakaim, az utóbbi években viszont már csak a 'lent' van. Mindig is szerettem blogolni, mert ezáltal kimondhatom az érzéseimet, a gondolataimat, bármikor kiönthetem a szívem, és mégsem egy üres papírra írom, amit csak én olvasok. Sajnos a körülöttem lévő emberek sosem voltak 'alkalmasak' arra, hogy meghallgassanak és megértsenek. Van aki azért, mert boldog, szeretetteli gyerekkort tudva maga után kiegyensúlyozott, normális felnőtté vált, akitől totálisan távol áll az én gondolatvilágom. Ugyanakkor ismerek olyat is, aki pedig annyira belesüllyedt a betegségbe, hogy gyógyszerek és alkohol nélkül egy napot nem bír ki. Nos, éppenséggel vele se tudom megértetni magam, mert míg ő már rég feladta, hogy valaha normális legyen, ember legyen, és nem érdekli, ha a metrón megnézik ahogy részegen támolyog, addig én sose szeretnék idejutni.

Talán normális életem sosem lesz már. Talán boldog se leszek. De basszus, nem tudok így tovább élni..!