Tényleg nagyon szar ez a magány. Az elmúlt évek mondjuk úgy ahogy felkészítettek erre, mikor olyan munkahelyem lett ahol nem találtam magamhoz passzoló kollégát, aki work buddy lett volna, és eléggé be fordultam a mindennapokban… de ez a GYES magány ez nagyon durva. És feladtam teljesen, már nem is erőlködom. Egy darabig próbálkoztam anya barátnő keresésében, illetve már bárki fia borja jött volna, elfogadtam volna, de semmi.

Szóval ez az egzisztenciális magány van, amikor bár vannak körülöttem páran - férj, anyám, egyéb rokonok - de egyikkel sem vagyok olyan jó, kellemes, baráti, jókat nevetgelos, bármiről eldumalos viszonyban. Csak terhet jelentenek. Vagyis segítenek a gyerek körül, ami kell és jó, de emberileg nem állnak hozzam közel. Szar érzés. Tudom hogy én is tehetek erről, voltak azért emberek néha körülöttem korábban, de vagy én nem erőltetem a barátság fentartasat, vagy eleve nem voltak annyira szimpik és megszakitottam a kapcsolatot. Hat most ennek iszom a levét. This is my life now.

Folyamatos lett a rosszkedvem. Már le is szarom. Férjem mindig basztat miatta de kit érdekel, elhagyni úgyse fog. Most jönnek anyosomek, minden héten egyszer kötelezően meglatogatjak az unokát. Utalom őket, elegem van belőlük is. Szóval ilyen “társaság” jut nekem már egy éve rendszeresen. Szar társaság akiktől a faszom kivan.

Nem akarok több gyereket. A hideg kiraz a gondolattól, hogy ezt az egészet megint újra kezdjem. Isten őriz… nem azért mert bármi baj lenne Elzával, aranyos gyerek. De ez az anya élet ez szar, mondjuk ki. Főleg egy ilyen savanyú Jóskának, egy örök depressziosnak mint amilyen én vagyok. Fasz kivan. Azért beszélek most ilyen csúnyán mert full elegem van és full nem érdekel már a jó érzés minimuma sem. Baszodjon meg a világ. Benne én is.