Mostanában elég élesen látom a különbséget a jóllét meg a depresszió között. Olyan élesen különül el a két Énem, hogy nem lehet nem észrevenni. Nem tud már úgy bekúszni, mint régen, mikor amúgy is mindig valahogy rosszkedvem volt, és nem kellett sok hozzá, hogy érfelvágásig süllyedjek. Már nem tudom hagyni, hogy csak úgy megtörténjen velem a depresszióba zuhanás. Olyan a különbség, mintha korábban mindig részeg lettem volna, és ilyen önkívületi állapotban bármire rá tudtak volna venni, rossz dolgokra, pl. hogy feküdjek le idegenekkel. Aztán jön a kijózanodás, egyszer csak, és rájövök, hogy Úristen, mit tettem! (Nem feküdtem le idegenekkel, csak hasonlat) :)
De míg korábban alig-alig jött a kijózanodás, most konstans józan vagyok. És már hiába csábítgatnak idegenek, hogy feküdjek le velük, vagy nyomjunk együtt heroint (hasonlat!), teljesen abszurdnak tartom, hogy erre igent mondjak. Nem azért mert néha nem kívánom, hogy ezeket megtegyem (hasonlat!), hanem mert színjózan ember mégis mire fogja a hülyeségeit? Azokat bizony felelősségteljesen vállalnia kell. A részeg meg mondhatja, hogy bocsi, azt se tudtam hol vagyok.
A borderline-ból kigyógyultam, kinőttem konkrétan. Ez tény. A problémák szélsőséges felfogását talán sose fogom kinőni (ha valami gond van mindig azt mondom, hogy akkor majd megölöm magam - pont mint apám). Az életet szeretni, elfogadni olyannak amilyen? Néha. Néha egész jó. Azért az idő nagyobb részében inkább tolerálom az életet. Mint az az ember, aki nem szereti nézni, hogy a meleg pár csókolózik a metrón, de nem szól be, nem hepciáskodik, inkább csak félrenéz, ha nem bírja a látványt. Ez van, lehetne jobb is, ha okos lettem volna, meg ha a nagyapám üveges lett volna, akkor sokkal jobb is lehetne. De most azzal kell kezdeni valamit, ami adott. Bármennyire is szeretném újrajátszani az egészet a nulláról, mint valami játékban, ahol ha nem jól csinálok valamit csak simán meghalok, vagy nyomok egy startot és elölről kezdem a questet.
De az nagyon zavar, hogy fizikálisan gyenge vagyok. Mindenki csak legyint rá. Úgy remélem, hogy ha majd meghalok és felboncolnak, kiderül hogy tényleg volt valami bajom. Nem normális ez, hogy állandóan figyelnem kell az étkezésre, mert különben elájulok, hogy ha megyek valahova végig kell gondolnom, mennyit kell állnom, vagy gyalogolnom, nehogy rosszul legyek a végén. Ez WTF? És ha úgy alakulnak a dolgok, hogy nem tudok időben enni, akkor kész, súlyos migrén a vége. A lépcsőn már alig tudok menni, mert félek, hogy leesek. Mert annyira gyenge vagyok.
És oké, hogy vékony vagyok, de ismerek százszor anorexiásabb embereket és semmi bajuk. Azt se lehet mondani, hogy azért van ez, mert nem mozgok, mivel gyerekkoromban tesi tagozatos suliba jártam és ott is mindig ez volt. Utáltam a tesit, mert én voltam a leggyengébb, a legbénább, aki mindig a kövér gyerekekkel futott. Én, a kákabelű ott futott lihegve majd meghalva a túlsúlyos gyerekek között és senki azt nem mondta volna, hogy vigyenek el orvoshoz.
Mindig a végsőkig megfeszítettem magam, nehogy cikizzenek, nehogy problémát okozzak a csapatnak, mindig kidolgoztam a belemet, hogy megfeleljek a többieknek, és így is utolsó voltam minden mozgásformában. Míg mások még csak lihegni se lihegtek és úgy kaptak 5-öst, addig én a kettesért majd megpusztultam. Szóval röhögjetek csak, hogy nekem biztos semmi bajom, meg jaj de aranyos, hogy alig bírom megemelni a széket, aztán ha majd 10 év múlva belehalok akkor nem röhögtök majd.
