Most jól vagyok. Ami azt jelenti, hogy az évtizede tartó hullámhegyek-völgyek váltakozásának örökös ismétlődésében épp fent vagyok. Már nem áltatom magam azzal, hogy vége, meggyógyultam, megváltoztam és mostantól örökké ilyen leszek. Adja az Ég, hogy így legyen persze, de jónéhányszor éltem már át ezt a fent-állapotot és csodák csodájára, mindig jött egy pont mikor visszazuhantam, okkal vagy ok nélkül.

Most visszaolvasva mondjuk az elmúlt egy évben írt posztjaimat, konkrétan sokszor nem is értem miről írtam. Mit akartam mondani ezzel vagy azzal, nem tudom, és ebből látszik, hogy depis mélypontjaimon mennyire kifordulok magamból, mert a normális énem még csak meg se érti, mire céloztam vagy mit éreztem egy-egy posztban. Teljesen megkattanok ilyenkor.

Most jól vagyok. Ki tudja meddig. Most épp szünet van, vége a vizsgaidőszaknak, kifújhatom magam. Most egy rövid ideig agyalnom se kell az eljövendő problémákon. Ott vannak már azok, látom őket a horizonton, de még messze vannak, nem ma és nem is holnap kell vesződnöm velük. Addig vagyok boldog, amíg ez tart.

A boldog posztoknak persze nincs értelme, mert nincs miről írnom. De nem akarom, hogy ha esetleg meghalnék, és megtalálná ezt valaki, azt higgye, napjaim nagyrésze borderline-os őrületben, önkifordulásban, agybetegségben telt. Mert nem. Vannak hosszabb időszakok, mikor szarul vagyok, és ha jön egy csúcspont, akkor itt kiokádom magamból a fájdalmat. Aztán vannak olyan időszakok, mikor csak a stressz nyom le, és ideges is vagyok, de amúgy minden oké. És vannak hosszabb-rövidebb boldog időszakok, mikor normális vagyok és szinte olyan színben látom a világot, amilyenben az egészséges emberek szokták. Szeretném ha mindig így lenne, mert ilyenkor vagyok a legtöbbre képes, energiám teljében vagyok és nem zavar semmi. A párkapcsolatomban is megmutatkozik ez, és ilyenkor nem is értem, hogy viselte el a depressziós szakaszomat.

Remélem ha meghalok, egy ilyen időszakban halok meg. Mosolyogva.