Minden nap, mikor felébredek és kinyitom a szemem, az az első gondolatom, hogy ó a fenébe, egy újabb nap, ma sem haltam meg álmomban.
Minden egyes nap ezt érzem.
Nem tudok már jól lenni. Volt egy felívelő időszak az életemben, de az gyorsan hanyatlásnak indult. Nem tudok már mit kezdeni magammal, ezzel a gyűlöletes érzéssel. Mit tegyek, tán igyam le magam? Pénzbe kerül és nem bírom a piát, nem szeretek inni. Vágjam fel az ereimet? Túl szélsőséges megoldás, mindenki látná, mindenki tudná, egyből vinnének a zárt osztályra, nem jó. Leginkább arra vágyom, hogy elmenekülhessek néha.
Annak idején sokat sétálgattam a Margitszigeten, vagy elmentem egyedül moziba. De most hova meneküljek? Múltkor is mikor összevesztünk, kimentem az utcára, hogy egyedül legyek, de csak lézengtem, nem volt egy hely, ahol magam lehettem volna, az emberek jöttek mentek, zavartak. Nagyon szar érzés, hogy nincs hova mennem ha egy kis magányra vágyom. Vagy bármire, változásra, csak arra, hogy ne legyek itt, az érzéseimmel.
Nem tudok már mit kezdeni magammal, kezdek becsavarodni. Nincsen senkim, de senkim, mint ahogy sohasem volt, mióta az eszemet tudom. Nap, mint nap jópofiznom kell, előadnom, megjátszanom magam. És folyton folyvást valami másik életre, másik világra vágyom, olyan távoli és mesebeli dolgokra, amiknek a közelében sem leszek soha.
De tudom, hogy bennem van a hiba, tudom, hogy bármilyen csoda is történne most velem, előbb-utóbb ugyanebben a lelki állapotban találnám magam. Mikor 18 évesen felvágtam az ereimet, nem öngyilkossági szándékból tettem, hanem mert nagyon fájt minden és már nem láttam más megoldást. Amint megtettem felszabadult az endorfin, és hihetetlenül jól éreztem magam onnantól kezdve. Jó darabig tartott ez a lebegés. Láttam az életben a szépet. A napsütést, az elsuhanó villamos ablakainak csillogását, az élet értelmét.
Ahogy valószínűleg a normális, egészséges emberek éreznek általában.
Aztán eltelt néhány hét és ez az érzés szép lassan elcsendesült, majd eltűnt, és én ugyanaz voltam, mint annak előtte.
Bennem van a hiba, és nem tudok mit kezdeni vele, csak azt, hogy néha kiírom magamból. Aztán folytatom unalmas, szürke, céltalan életemet újra és újra, nap, mint nap, a következő évtizedekben, míg meg nem halok.
