Téli depresszió, tavaszi depresszió, major depresszió.

Vagy mániás. Nem tudom melyik az, de legyen már vége, a francba.

Nnna mindegy. Hiányzik az egyik bnőm, aki csak úgy eltűnt a színről, asszem fel fogom hívni. Hiányoznak a rivotrilos, piálós lyukasórák. Bár ő elvileg épp most szokik le, úgyhogy lehet feleslegesen keresném fel. 

Valahogy úgy érzem legszívesebben leborotválnám a hajam kopaszra, és felülnék az első repülőgépre, bárhova is megy. Menekülnék a felelősség elől. Minél több terhet vállalok magamra, a felelősség annál nagyobb. A felelősség azon személyek felé akik ismernek, akik elvárnak, akik várnak tőlem valamit. Persze ez evidens, különben mehetnék strihelni heroinért, de akkoris. Jobb lenne már csak úgy lebegni a semmiben, úgy, hogy egyetlen percre sem jutnak eszembe a következő súlyos gondolatok:

nőgyógyász
suli
francia
barátok
másik suli
párkapcsolat
szex
anyagiak
festés
bútorok
hajam
hogy fogom én ezt a sok mindent így egyszerre megcsinálni

Persze ezek csak nekem mondanak valamit, és nem is teljes a lista.

Nem értem mikor borultam meg megint. Jó ideje - 2-3 hónapja - totál fent voltam a peaken. Aztán egyik napról a másikra visszazuhantam. Nemrég olvastam, hogy a mániás depi mániás szakasza van hogy csak évek elteltével, huszonévesen jön ki. Bár jobban örülnék ha gyakrabban jönne elő, mert kurvajó pörögni, mint valami drogos. De elmúlt, most a semmi van.

Lehet, hogy a Toradora tehet róla. Mindig ezek.

De most ezen a szép tavaszi napon, hogy süt a nap, kék az ég, bizserget az enyhe idő, szívesen felvágnám az ereimet. Sosem fogom persze. De jó lenne végre másnak lenni, mint aki vagyok.