Mindig csak arról posztolok, milyen az amikor mélyen vagyok, milyen az amikor felfal a depresszió. Hát most leírom mi történik utána: a bűntudat.
Mivel depresszív állapotomban semmi jóra nem tudok gondolni, csak a sötétség van bennem és körülöttem, hát ilyenkor nem vagyok épp a legkedvesebb ember a világon. Nem feltétlen bunkózom, inkább csak magamba fordulok, tüskéket növesztek, és nem bírom elviselni ha bárki hozzám szól. Mondjuk ebben az is közrejátszik, hogy az átlag magyar ember a depressziót a rosszkedvvel, lustasággal, önsajnálattal, elégedetlenkedéssel, picsogással azonosítja. Nem értik meg, hogy csak azért mert ez nem egy látható, műszerekkel megállapítható dolog, mint egy lábtörés, attól még létező dolog. Az agynak a betegsége, de az agyat meg a jellemmel azonosítják... igazából ők sem tudják mi ez az egész.
Akik ismernek és tudják, hogy 12 éves korom óta egyik depresszív állapotból a másikba esek, még egyszer nem vették volna a fáradságot, hogy akár bepötyögjék google-ba, vagy belelapozzanak egy orvosi lexikonba. Csak legyintenek: szedd össze magad! ne sajnáltasd már magad, hát nézd a szegény etióp gyerekeket, nekik mennyivel rosszabb! sőt nemcsak nekik, a szomszéd Gézának is, hát milyen szar élet jutott szerencsétlennek, mégsem panaszkodik! vagy: így nem viszed semmire, a negatív gondolatok csak a rosszat vonzzák be, azt még jó, hogy csak rossz dolgok történnek veled! nézd meg a Julit, ő is mindenért, hogy megküzdött pedig honnan jött..!
Szóval basszuk meg. Igazából ha erre gondolok, mindig rájövök mekkora szemétség már a környezetemtől, hogy minimális megértés nincs bennük, főleg, úgy, hogy előbb-utóbb mindig elmúlik a depis epizód, elég lenne, ha vigasztalnának, tartanák bennem a lelket, biztosítanának szeretetükről, támogatásukról, és ha kell, békén hagynak, a rohadt életbe már.
Na mindegy. Aztán ahogy valóban véget ér a depi, visszatér a normális énem, aki úgy ahogy elvan a lapos, szürke, jelentéktelen életében, és tiszta bűntudatot érzek az előzetes viselkedésemért. Mert ilyenkor tényleg nem lehet kellemes velem lenni, még ha csak mélabúson merengek a fotelben, akkor sem. Bűntudat, amiért csúnyán viselkedtem azzal, aki szeret - ez legtöbbször a barátom - és nem vettem észre a próbálkozásait az irányomba.
Mondjuk most már tudok egy jó, vér- és erőszakmentes öngyilkossági módot, úgyhogy ha úgy alakul, még mindig ott lesz ez nekem, végső megoldásként.