"Engem mindig félig szerettek,
Van jogom, hogy gonosz lehessek."
Még a tizenkettőt sem töltöttem be, mikor először lettem depressziós. Egy szomorú esemény kapcsán teljesen a mélybe zuhantam. Ültem, magam elé meredve, gondolkodtam a dolgokon, időnként pedig kiszaladtam a vécére sírni. Mert ugye anyám előtt nem sírhattam - csak leb*szást kaptam volna érte. Aztán sokszor a 2. emeleti erkélyen állva képzeltem el, ahogy leugrom. Persze ma már tudom, hogy két emeletről maximum a lábamat töröm el, de akkor teljesen komolyan gondoltam.
Emiatt az emlék miatt tudom, hogy ez a betegség igazi. Tudom, hogy vannak akik ebbe a dologba takaróznak és nem hajlandóak semmire, egyik pszichológustól a másikig járnak és bárki hozzájuk szól, csak önsajnálattal tudnak reagálni. Ez a kategória engem is nagyon zavar és idegesít. De én magam is egy depressziós ember mellett nőttem fel, és láttam milyen az, ha a boldogtalanság és a halálvágy igazi. Az ilyen emberek nem panaszkodnak, csak néha tör fel belőlük a fájdalom. Az ilyen emberek magukba fordulnak és csak várják a véget, ami a megváltást hozza el számukra.
Én ezt láttam egész gyerekkoromban. Egy embert akinek szép lassan eltűnt a mosoly az arcáról. Aki eleinte csak sokszor volt rosszkedvű, de a bánat szépen elemésztette a lelkét. Majd jött az alkohol. Szépen csendben, lassan. Mindenki csak az alkoholizmusát akarta megoldani, kikezelni, pedig ez csak okozat volt és nem az ok.
És én nem láttam mást, csak reménytelenséget. Egyik elvonóról a másikra. De nem ez zavart. Az zavart, hogy tudtam, nincs megoldás. Az, ami boldogtalanná teszi, ami megöli belülről, az megoldhatatlan, az élete olyan mederbe terelődött, ahonnan nincs újrakezdés, nincs semmi amin változtatni lehetne.
Szeretem az ilyen közhelyeket, mint a "mindig van megoldás" vagy "mindig van lehetőség új életet kezdeni". Najó, talán huszon-harminc évesen ez még igaz is. De mi van egy 50-60-70 évessel? Hogy a fenébe kezdhetné újra az életét? És különben is, miért kényszerült olyan helyzetbe, hogy vén fejjel mindent újra kelljen kezdenie? Miért engedte ezt I.ten..?
Nem mindenki számára van újrakezdés és nem mindenkire süt le a nap, mikor a halálos ágyán az utolsó szavait mondja. Van olyan, és szerintem nagyon sokan vannak olyanok, akiknek az élete vége már csak szenvedésből áll. Pokolból. És akinek nincs több dobása, nincs már reménye, nincs semmije amibe kapaszkodjon. És ennél rosszabb talán nincs is.
Én végignéztem ezt és megtanultam a leckét: ne reménykedj. Hiába tűnik úgy, hogy az ember huszonévesen kötött házassága egy életen át kitart - sosem lehet tudni. Hiába tűnik úgy, hogy az a másik tényleg szeret - lehet, hogy csak nem volt épp más potenciális jelölt, és 'ló nincs' alapon döntött. Játszmázunk. Holtomiglan - holtodiglan.
A filmek, a könyvek, a reklámok, a magazinok mind azt sugallják, hogy az életnek értelme, célja van, Hogy egy nap megtalálod az Igazit és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Hogy mindenki mosolyogva fekszik majd megőszült nagyiként egy kényelmes ágyikóban, miközben a népes, szerető család körülötte állnak és hallgatják bölcs szavait, utoljára.
Pedig ez hazugság, és az emberek félnek szembe nézni az igazsággal. Azt mondják, oké, előfordul egy-egy szerencsétlen sors, egy-egy szomorú történet, de nem ez az általános. Pedig ha körülnéznének, láthatnák, hogy egy darab boldog házasság nincs a környezetükben, egy ember nincs aki tényleg értelmes életet élne, aki azt mondhatná élete végén, hogy megérte. Mert mindenki hazudik önmagának. Akiket csak ismerek, senki nem tud teljesen őszinte lenni egy percre se - mert akkor szembe kellene nézni a gyötrő valósággal.
És mi vagyunk azok, akiknek viszont - pont ellenkezőleg - minden perc erről a szembenézésről szól. Ha akarjuk, ha nem.
