Mostanában jól vagyok, de csak a remény miatt. Sajnos vannak dolgok az életemben amiről nem beszélek, de soha senkinek, a sírba viszem meg minden, mert így is majd belehalok ha belegondolok. Ez egy olyan dolog, mintha lenne egy aneurizma a fejemben, ami bármikor elpattanhat és meghalhatok. Lehet, hogy csak 60 év múlva, de lehet hogy már holnap. De mégse agyalhatok ezen és sírdogálhatok miatta a sarokban, ezért nem gondolok rá csak ott van az agyam legmélyén. Ami miatt sosem lehetek sose teljesen nyugodt és felhőtlenül boldog. Ó, de bár tényleg egy aneurizma lenne az, amibe belehalhatok, mennyivel egyszerűbb lenne..! Mert a valóságos problémám semmi mást nem okoz, csak depressziót. Már vagy egy hónapja jól vagyok, de tegnap este eszembe jutott ez a dolog, bele is gondoltam egy pár percre és éreztem ahogy a testemet megszállja a depresszió kezdeti érzete. Kibaszott furcsa érzés volt.
Aztán megbeszéltem magammal, hogy ez egy olyan dolog amit soha nem fogok tudni megoldani, helyrehozni, meggyógyítani magamban, ez a része az életemnek mindig szörnyűséges lesz. Ezért temetem el mindennap magamban. És ezért is voltam hosszútávon depressziós mielőtt kitaláltam volna a továbbtanulást: mert az nem lehet, hogy az életemben több dolog is szar és reménytelen és kilátástalan legyen, mint amilyen a diplomámból eredő munka- és karrierlehetőségek voltak, plusz ez. Most már előbbi megoldódott és jobban is vagyok.
Aztán persze belegondoltam abba hogy milyen lesz munka mellett még szombatonként suliba is járni. Néztem az órarendet, miszerint reggel 8-tól este 8-ig kéne sok esetben ott ülnöm. Persze baszni fogok én az előadásokra, ahogy 5 éves egyetemi pályafutásom során már megtanultam, de azért így is lesz olyan órám, amire kötelező lesz bejárni és ki tudja, hogy mennyit kell majd ott ülnöm. Konkrétan 3 évre el lesznek cseszve a szombatjaim. És hiába vagyok úgymond elszánt, mert ahogy fentebb írtam, az nem lehet hogy az életembe egyszerre több dolog is romokban heverjen, mert akkor jön a depi, meg az öngyilkosság, hiába tudom hogy ezt a lelki békémért muszáj véghezvinnem, akkor is, ha 2 év múlva kitalálom, hogy szülni akarok és nem is tudok majd ebben dolgozni, akkor sem adhatom fel. Vannak dolgok amiket feladtam és bár nem annyira számítottak, mégis kibaszottul frusztrálnak.
Egy sulit otthagytam, mert bölcsész szak volt és nem volt fontos, a másik szakom mellett, nem akartam annak terhére csinálni és amúgy is rengeteg baszakvás volt azzal a sulival, pedig már nem volt sok hátra belőle. És nem fontos mert még az önéletrajzomba se írnám bele ha lediplomáztam volna ott, mert annyira semmi nulla szak, de mégis iszonyú érzés mindig ha eszembe jut.
Ugyanígy, 2 nyelvet elkezdtem pluszba tanulni, mindkettőből kb mehettem volna már középfokúzni, de hasonló okoból húztam halogattam ezt, ma meg már meg se tudok mukkanni ezekből a nyelvekből. Aztán ott volt a jogosítványos sztori. Anyámék 17 éves koromban beírattak egy olyan autós suliba, akinek ismerték a vezetőjét, emiatt azt hitték, hogy milyen jó lesz, milyen jófej lesz meg segítőkész stb a pasas. Hát nem. Mai napig rémálmok gyötörnek attól a faszkalaptól. Tanítani semmit, de semmit nem tanított, telefonált minden alkalommal végig, és ha én rosszul csináltam valamit akkor úgy ordibált velem mint a mocskos szarral. Hát igen, kőkemény férfi volt hogy ilyen bátran szembe tudott szállni egy maga alá szaró tini kislánnyal, ezúton is gratulálok neki.
Mivel x alkalom után már konkrétan pánikbetegség jellegű tüneteim lettek, abba is hagytam ezt az egészet. Pár év múlva lehetőségem nyílt újra vezetni tanulni, de mit ad isten, megint egy ismerősnél, aki ingyen (tartozás fejében) tanított volna. Ez a történet meg ebbe fulladt bele, hogy ő meg egy teljesen skizofrén furcsa elmebeteg ember volt, aki egy pincében lakott, oda hívott engem is, és állandóan azt ecsetelte, hogy hogy tette őt tönkre a kormány. Szóval ez meg emiatt nem jött össze, mert megintcsak nem én választottam és megintcsak valami hülyével kellett volna vezetnem.
De ezek mind zavarnak és mind olyan, amit csak nagy nehézségek árán és jó sok pénzért tudnék ma már megoldani. Vagy sehogy sem.
Szóval már nem adhatom fel többször, mert a fentiek nem is voltak annyira fontosak, vezetni pl akkor se szeretnék ha lenne jogsim, az anyósülésen is pánikolok ha 60-nál többel megyünk, barátom meg úgy vezet, mint akinek mindent szabad, múltkor egy buszt dudált le a gecibe, mert úgy érezte neki volt elsőbbsége. Szóval ezek nem fontosak, ez az új diploma meg igen, de biztos iszonyúan ki lesz már a faszom ha munka mellett kell majd ezt csinálnom. Ha reményeim szerint felvesznek a minisztériumba, ott aztán nem egy akárkicsoda titkárnő leszek, aki fénymásol, hanem feladatokat fognak rám bízni, ami miatt túlóráznom kell vagy este is azzal foglalkoznom. És akkor még amellett statisztika vizsgákra készüljek... remélem nem leszek állandóan idegbeteg emiatt. Félek, mert sosem kellett még ennyire megerőltetnem magam, nem vagyok én hozzá szokva a kemény munkához, amit szintúgy sajnálok. Ez is nagy elbaszása volt az életemnek, hogy suli mellett nem vállaltam munkát, gyakornokoskodást, valamit, egyrészt mert akkor most könnyebben szereznék munkát, másrészt hozzá szoktam volna a hajtáshoz.
De ugyanakkor azt is jól kitapasztaltam már, hogy ha jól le vagyok foglalva, mert pl sokat kell tanulnom, akkor nincs időm a rossz dolgokon agyalni, és mégjobban el tudom majd temetni magamban azt. Aztán majd egyszer elpattan.
