Vajon egyedül vagyok a világban? Sokat gondolkozom azon, vajon egyedül vagyok-e a hitrendszeremmel, és ha nem, találkozom e valaha olyan emberrel, aki csak megközelítőleg úgy gondolkodik erről mint én.

A hitrendszerem címszavakban összefoglalva: spirituális, agnosztikus, intelligens teremtés, mátrix, reinkarnáció, számítógépes-videojáték-világ. Részletesebben: abban hiszek, hogy a számlálhatatlan párhuzamos dimenzió közül épp az egyikben élünk (nem a legjobbikban, mondjuk amolyan pokol-világban), de van rengeteg másik, szintrendszerben felépülve, ahova karmánkat tisztogatva lépegethetünk, ha akarunk. És valószínűleg a Valós világban lévő testünk, agyunk, szellemünk, spirituális lényünk akármink akarta ezt az egészet, ezt a játékot, ami nem komolyabb, mint végigvinni egy GTA-t. Tudatosan választottuk ezt, hogy leszülessünk e világokba, talán mert - mint a mátrixban - a Valós világ annyira szörnyű, vagy, amiben inkább hiszek, annyira jó és tökéletes, hogy már nem tudtunk hova tovább fejlődni, nem tudtuk mivel elütni az időt - mint valamiféle Mennyországban. 

Ennek célja pedig nem más, mint némi tanulás, némi önfejlesztés-megismerés, másrészről pedig játék, szórakozás, unaloműzés. Le van korlátozva a tudatunk, hogy ne tudjunk magasabb szinteken gondolkodni, és ne jöjjünk rá, hogy mi ez az egész. Épp ezért, a halál semmi más, csupán vagy szintlépés, vagy a játék újrakezdése a nulláról. Akik rosszul teljesítenek - nem valami univerzális erkölcsrendszerhez, hanem saját magukhoz, kijelölt céljaikhoz képest - azok kezdik elölről ugyanitt, akiknek pedig sikerült fejleszteniük személyiségüket, azok szintet léphetnek egy újabb és valószínűleg jobb világba. 

Ez az egész egy szimuláció. A szekrény belseje nincs ott, mikor nem nézünk bele. A szoba sincs itt, mikor senki sem tartózkodik benne és az ablakokon se lát be senki. Ahol nincs senki, és amit épp nem figyel meg senki, ott nincs is semmi.

Éppen ezért, egy pillanatig sem veszem komolyan ezt a világot. Nem félek a haláltól, ami nem is volt félelmetes a száz évvel ezelőtt élt embernek, de a mai, szargalacsinos életéhez mindenáron ragaszkodó ember számára valami szörnyűséges végzet, amivel megszűnik minden, nem tülekedhet tovább a tescoban az akciós sonkáért és csirkefarhátért.

Persze a hitrendszerem alapja eléggé hasonlít a hindu hitvilágra, és valóban, az áll hozzám a legközelebb. De nem vagyok a dogmák híve, így egy vallást se tudtam soha magaménak. Semmi újat nem találtam ki, csak összeszedtem abból a temérdek anyagból, amit életem során olvastam. A halál pedig nem riaszt, sőt.

Jelenleg úgy érzem magam, mint Clark Kent. Mint aki embertestbe született, de valójában egy távoli bolygó szülötte, aki nem érti, miért viselkednek itt az emberek úgy, ahogy. Megpróbál normális életet élni, de tökéletesen sosem tud beilleszkedni. Persze ő szerencsés, a szuperképességeivel egész jól eléldegél, és célt, értelmet kap földi léte, míg velem sajnos nincs így. Én csak itt vagyok és várom, hogy értem küldjenek az én igazi világomból, ahol igazán otthon vagyok, ahol igazán boldog vagyok. Várom, hogy jelentkezzen az én Jor-El-em. Várok és várok. Talán halálomig kell várnom. 

De addig is itt vagyok a siker és pénzhajhász fogyasztói társadalmamban, ahol semmi másról nem tudok emberekkel beszélgetni, csak dolgokról, tárgyakról, eszközökről és műsorokról, és ufóként élem mindennapjaimat, miközben ők azt hiszik depressziós vagyok, vagy legalábbis nem normális. Pedig csak egy outsider vagyok, semmi több.